Tavaszi este

Olvasási idő: 5 Perc

Márciusi délután volt s négy óra mulhatott. A nap előtt egy-egy bujdosó felhő váltott át, de csak annál ragyogóbbnak tetszett utána a meg-megujuló verőfény. A csánki-major fölött, a domboldalon terülő

szálerdő alján, széles szalaggal huzódott a vágás, amelyre végtelenül finom, enyhe zöldet lehelt a kezdődő rügyezés. Az édes, szépséges szűzi tavasz rámosolygott az egész világra s a fák, a bokrok, a füvek, mind éledezni kezdtek attól.

Csánk Elemér, a major fiatal ura és gazdája, puskával a vállán toppant be a feleségéhez, aki az üveges verandán olvasgatott.—Jöjjön velem, cica, hivogatta. Kisétálunk együtt a vágásba; itt vannak a sneffek, ma talán jó huzás lesz.

Az asszonyka felugrott. Az örömtől egyszerre még pirosabb lett az arca, amely hamvasan üde volt, mint az érőben levő őszibarack.—Megyek, aranyom, már indulok is; csak a kendőmet hamar… így ni!…

Fejére könnyű kendőt kötött; hátul, parasztmenyecskésen, csokorra csomózta; nagykendőjét a vállára dobta, még csak maga köré sem fonta. Azután indultak.

Az udvaron boldogan csatlakozott hozzájok Heki, a vén vizsla; ő nélküle bizonyára hiányos lett volna ez a kis kirándulás; Heki legalább így érezte.

Felséges tavaszi délután volt. A major környékén pipiskék fürdöttek az út porában; a rőzserakásokon száz meg száz veréb csevegett, ugrándozott, bohóskodott; az erdőig terjedő vetéstáblák búja zölddel ékeskedtek,; a pacsirta már próbálgatta tavaszi himnuszát. A fiatalasszony az ura karjára dőlve, mohón szítta az illatos fuvalmakat, amelyek az erdő felől áradtak errefelé.—Jaj, de jó, kis uram! Meglássa, becsípek ettől a balzsamos levegőtől.

Az ura hamisan bíztatta:—Csak rajta, szivecském, én nekem úgy lesz még jobb…

Összekacagtak, mint két szerelmes gerlice. Heki bömbölve forgott körülöttök; szinte siettette őket. De azért eltartott egy órát, amig végre az erdőig jutottak; pedig az egész út, a majortól odáig, kényelmes sétával sem lett volna több, tizenöt-husz percnél. Hanem az asszonyka minden útszéli bokron talált egy lecsípni való rügyet; a mezőn meg nyíló százszor szépeket fedezett fel s abból szedett egy kis bokrétára válót. Egy citromlepke szálldosott feléjök, azt megkergette. Mire a vágásig jutottak, már alkonyodni kezdett.

A verőfény lassan-lassan gyengült s az ég nyugatjáról mosolygott vissza az erdőre, amelynek dalos elevensége még javában tartott. A tavasz, eleje már visszahozott egy párt a kis szárnyas lantosok közül, amelyek az ősszel elvándoroltak volt;—az itt telelőknek meg éppenséggel szűk volt a világ, kikeleti nagy lelkesedésökben. Sármány cirpegett itt is, ott is; sordély serregett a bokron; vörösbegy bújkált a sűrű tüskék között; cinkék surrogtak át egyik cserjéről a másikra;—és a fekete rigók olyan zenebonát csaptak, mintha övék lett volna az egész vágás.

Vagy tán az övék is volt. Mindenesetre azé az édes, zsongító, elandalító hangulaté, amelybe az. ilyen rigócsacsogás ringat. Amikor a madárvilág beszédes kedves cigánymuzsikusai tele fuvolázzák az erdőt, ahol laknak: aki hallja-hallgatja őket, lassankint mintha mindjobban megértené, mikor van ebben újjongás, mikor kiváncsi kérdés, mikor meg szerelem, tele vallomással, enyelgéssel, követeléssel és kinálkozással.

Az asszonyka nem tudott hova lenni. Jaj de jó, itt;—de szép itt;—mondogatta. És a madárkák után nézegetve, megkérdezte:—Melyik a sneff?

—Ó, maga!—maga édes;—várjon csak; a sneff majd később jön.—Akkor már este lesz;—

egészen este lesz;—minden madár elhallgat; csak a sneff mondja hangosan: „cpsz! cpsz! kro-kroj! kroj-kroj!…”

—Úgy teszen?… Jé!… és nem fogok én félni?

—Dehogy is fél, szivem. Majd meglássa. A sneff nem bántja magát. Várjon csak.—Menjünk még tovább, feljebb, szivecském, oda, a domboldalba; lássa, ahol az a rezgőnyárfa-csoport nyúlkál az ég felé; ott szokott húzni a sneff legjobban.

Az asszonyka megállott; komolyan nézett az urára. Összecsucsorította a száját:—Hogy is mondja? Azt mondja: krojkrojkroj!

Kacagott s az ura nyakába ugrott. Heki bömbölt; ő már szeretett volna a bokrok közt bújkálni, sneff után.—De most rászólt a gazdája; leintette:—Pfuj, öreg! Majd máskor. Ma nem bokrászunk, vén csacsi.

Feljebb mentek. A domboldal csupa pázsit volt és egyszerre csak egészen elkékült. Rengeteg ibolya nyílott ott.—A föld ibolyaillatot lélekzett. Innen nem lehetett egykönnyen elmozdulni. A fiatalaszszony letérdelt, úgy simogatta, csókolgatta, szedte a csuda kis kék virágot. Bíztatta az urát:—Maga is, lelkem, maga is! Nem volt kis kosara, levetette a fejkendőjét, abba gyűjtötte a kincsét, amennyi belefért. Még amikor tovább csalta is az ura, visszavissza nézett; csókolta a szemével a gyönyörűséges kékséget, amitől meg kellett válnia.

Mire a rezgőnyárfákhoz értek, már lement a nap. Kezdődött a szürkület. Az ég kéksége halványodott; a rajta úszó felhők elborultak. A gyönge rügyezés zöldje, idelent, megfakult. Az erdő szívéből mintha nagyon finom fátyol emelkedett volna fel ködszerűen és árnyékot borított volna mindenre.

Az énekes madarak elhallgattak lassankint; mindegyre kevesebb hallatszott a sármány-cirregésből, a cinke-surrogásból.

Még csak a fekete rigók üzengettek egymásnak, szerelmesen.

Csánk szétnyitotta kis vadászszékét, amelyet a felesége számára, szijjon rádobott volt a hátára.

—Ide üljön, szívem;—csöndesen legyen, figyeljen. Nemsokára mozog már a sneff.

Az asszonyka utánozta az ura suttogó óvatos hangját:—Hol van most az a sneff?—kérdezte titkolódzva.

—A sneff most valahol a bokrok közt van; még vár; arra vár, hogy minden elcsöndesüljön.

—Oszt ott van a párja is? Ugy-e, mondja.