Vacsoraközben
Az úr (zajjal lép be az előszobába; ledobja a botját a sarokba, a kalapját a fogasra lódítja; a kézelőjét rángatja-igazgatja, úgy halad befelé a lakásba. A szobaleány riadtan lép félre előle. Az ebédlőben a terített asztalnál már ott ül az asszony. Vacsora ideje van):—Jó estét, édesem; ezt már igazán nem kellene tennie… Utánam küldöz a kaszinóba, az ember röstelkedik; még majd ”alakká” leszek, akinek számon tartott kimenője van… Afféle papucshős-hírem támad; tetszenék ez magának?
Az asszony (szép, komoly arcú fiatal nő, csupa erély és nyugalom):—Isten hozta, Kálmán; most félkilencre van és maga azt mondta, azt igérte, hogy nyolcra itthon lesz. Csak a rendes pártiját játszotta a kaszinójában s én tudtam ezt. Nem zavartam meg tehát olyasmiben, ami az elmaradását indokolná. S a vacsorát én nyolc órára készíttettem el.