Lecke
Az ég alján az a pirosszélü felülő épp ekkor borúlt el egészen. A ragyogó meleg napból az emlékezés sem maradt már itt. Hűvös esti szél suhogtatta meg a gömbakácok lombját. Bandi úr feszült figyelemmel hajolt előre és halk dörmögéssel kérdezte:
—Mit mond? hogy érti ezt?!
—Csak ahogy mondtam, fiam.
—Hogy attól kezdve—nem…?!
—Nem. Soha többet. Jól értsd meg: soha többet.
A fiatal férjen jeges borzongás futott végig.
—De hisz’ szerették egymást.
—Szerettük. Valamikor nagyon szerettük.
—És Guszti-apa?!
Az idős nő vállat vont. Szigorú arca még keskenyebbé vált, amikor halkan mormolta:—Amit én egyszer kimondok!… És aztán hirtelen más hangon, emeltebben, hozzátette:—No, mindegy. Csak arra akarlak figyelmeztetni, hogy Malvin az én leányom. Az én vérem. Az én nevelésem. Az én akaratom lakik benne.