Lecke
—Bandi, kérlek egy szóra!
A hang a gömbakácok felől jött. A fiatalember csak most vette észre, hogy van ott valaki.
—Igen, mama,—mondta engedelmesen és már át is lendült a rondó alacsony gerendakerítésén.—Jó estét kívánok, csókolom a kezét…
—Honnan jösz?… Vagy inkább ne felelj. Nem szeretném, ha nem mondanál igazat. Majd megmondom én, hogy honnan jösz. Ülj csak ide mellém egy kicsit. Most jó alkalmunk van egy kis sürgős beszélgetésre. Malvin leveleket ír odabent; az apósod pedig—amint látod—a malacaival van elfoglalva, ilyenkor se lát, se hall; a kis leányod lefeküdt,—vacsoráig ráérünk…
Pászty Andráson meglett férfiember létére is végigborsódzott valami, amikor kedves anyósának ezt a bevezető mondókáját némán meghallgatta. Az egyetlenegy emberlény, akitöl az élővilágon tartott, az anyósa volt. Nem mintha az a bizonyos zsörtölődő anyóstípus lett volna; inkább csöndes, keveset beszélő, nem akadékoskodó, sok mindent láttatlanná és hallatlanná tenni tudó tapasztalt asszonyság volt. Hanem ez a hallgatagsága néha borzasztóan kifejezővé vált azzal, ahogy nézett; sőt azzal is, ahogy nem nézett. Ha ráemelte a szemét valakire, annak a veséjébe látott. S ha azzal a már ösmeretes szándékossággal nem nézett az emberre, abban annyi néma vád tudott lenni, hogy Bandi urat olyankor az izzadság is kiverte.