Lecke
András úron eddig ösmeretlen iszonyat nyilalt át. A saját kisleányára gondolt, akit ő is éppen úgy imádott; aki nélkül élni sem akart volna; akinek a rabja, bolondja volt; akit nem adott volna ezért a nagy mindenségért sem;—s még valakire gondolt: az asszonyra, Malvinra, akivel olyan boldogan éltek eddig—már teljes nyolc év óta—s akit igazán szeretett; ha el kellett válniok egy pár napra, az alatt nem volt nyugta; aki az üdvössége volt itt a földön is és aki nélkül a menyországra sem vágyott. (De akit mégis kész volt egy kicsit megcsalni.)
A fülében csengett: „az én vérem, az én nevelésem; az én akaratom lakik benne.”