Kőfejtő és Hegy-Istenke
Nagyot fortyan nap haragja, kőfejtőnek emberbéli indulatja, toporzékol vak dühében, irígykedő féltésében. Futó Felhő, a toprongyos, szembeszegül mindenható Napja ellen, az a lompos.
– Hej, ha egyszer Felhő lennék, még cifrábbat művelhetnék.
Hegy-Istenke mosolyogva, látatlanba szól a szava:
– Teljesedjék óhajtásod, Felhő legyen hivatásod.
Felhővé lett tűzszóró Nap és nem másnap, hanem aznap, odaterült Napja elé, odaborult földje elé. Nap-Istenke sugárkáit elkapdossa, foszladozó foszlányába dugdosgatja.
Szürke lepel, árnyék leple lopózkodik világbéli mindenségre. Földek füve zöldelőben, cserjék, bokrok, ágak, lombok rügyezőben; színeset hajt ahány virág, lombosodnak száradó fák. Felhőúrfi két szárnyéka nekilódul, eső zuhog, vihar dúl-fúl s órák hosszat, napok hosszat, csapdos, verdes, hetek hosszat. Folyó, patak mind megdagad, gát meg töltés kettészakad; rétek, mezők áradásban, tengermódra hullámzásban.