Kőfejtő és Hegy-Istenke

Olvasási idő: 3 Perc

S azon nyomban, melegében, atyák lakta magas égen, tűzként fénylő a kőfejtő; mezőt, rétet porrá éget, fát, virágot elperzselget. Forrót lehel lehellete, izzót áraszt tekintete, barnára süt sárga arcot, szénné fakaszt vetőmagot; ha soguné, ha paraszté, ha szegényé, ha gazdagé.

Felhő kerül másnap elő s fellélegzik erdő, mező. Nap tűzarcát letakarja, föld termését eltakarja, hűvös szellőt lengedeztet, madárral dalt zengedeztet.

Nagyot fortyan nap haragja, kőfejtőnek emberbéli indulatja, toporzékol vak dühében, irígykedő féltésében. Futó Felhő, a toprongyos, szembeszegül mindenható Napja ellen, az a lompos.

– Hej, ha egyszer Felhő lennék, még cifrábbat művelhetnék.

Hegy-Istenke mosolyogva, látatlanba szól a szava:

– Teljesedjék óhajtásod, Felhő legyen hivatásod.

Felhővé lett tűzszóró Nap és nem másnap, hanem aznap, odaterült Napja elé, odaborult földje elé. Nap-Istenke sugárkáit elkapdossa, foszladozó foszlányába dugdosgatja.

Szürke lepel, árnyék leple lopózkodik világbéli mindenségre. Földek füve zöldelőben, cserjék, bokrok, ágak, lombok rügyezőben; színeset hajt ahány virág, lombosodnak száradó fák. Felhőúrfi két szárnyéka nekilódul, eső zuhog, vihar dúl-fúl s órák hosszat, napok hosszat, csapdos, verdes, hetek hosszat. Folyó, patak mind megdagad, gát meg töltés kettészakad; rétek, mezők áradásban, tengermódra hullámzásban.

Csak a szikla, kemény szikla áll merevest, csak ő nyúlik nyílegyenest. Ránevetgél áradatra, hömpölygéses hullámokra, visszaveri vészes vizek tajtékzását, sistergései loccsanását.

Nagyot ámul volt kőfejtő, kőfejtőből Viharfelhő.

– Hej, ha Szikla, kemény Szikla lehetnék én, ott lennék csak magam helyén.

Hegy-Istenke győzi szóval, hamarosan meg is szólal:

– Teljesedjék óhajtásos kívánságod, Kősziklává váljék teljes valóságod.

S ím a Felhő mint Kőszikla, csak úgy harsog szava vissza. Tűzhet a Nap parázstűzként, zuhoghat is fergetegként, zápor verhet, vihar dúlhat, meg se mozdít sziklafalat. Áll erős szirt nyílegyenest, kimagaslik kőmerevest.

Tarkóját ép kapargatja viharverte gőgös szikla s odalentről talpa alját mintha kissé birizgálnák. Mélyre hajtja kemény fejét, kidülleszti két kőszemét, hát odalent, lába tövén, munkában egy követ fejtő kemény legény. Vascsákányt vesz vasmarkába, nagyokat csap Kősziklába; szertetörik, szétgurulgat, nagy darabból sok száz darab. Gőgös szikla megütődik, kemény szíve rőkönyödik, kitör rajta indulatja, hördül egyet nagy bánatja:

– Hát nagy erőm, indulatom? Mindentudó akaratom? Hogy egy legény pehelykönnyű csákányával, többet tehet két karjával? Legény lennék akkor inkább, én csapdosnám azt a Sziklát.

Újfent figyel Hegy-Istenke, újfent helyén felelete:

– Teljesedjék legénykének, volt Sogunnak, volt Felhőnek, volt Sziklának, volt Napfénynek még utószor a kérése.

Kőfejtő lett megintelen, sziklákat fejt szünettelen; meg elkezdi megszokásos mesterségét, megtalálja megnyugvásos emberségét.