Fejet fejért

Olvasási idő: 3 Perc Két száz lovaggal indula Brassó felé, nem táborral, csak ünnepélyes kisérettel. Felmernél, egy szász falunál találkoztak, Brassó közelében. Gritti Cibakot jól fogadta, s vacsora után őt táborába vissza kisértette. De Gritti agyán pokoli terv készült. Elmormogá magában: ha két főt nem fedhet Erdély vajdai süvege, egyik főnek le kell bukni. Doczi, Gritti segéde, a rövid szavak értelmét felfogta, s még azon éjen, mely Lőrincz napra virrasztotta volna fel őket, Cibak sátrába lépik. Cibak nyugodtan aludt. Doczi fegyverrel jelent meg, s nehány percz mulva egy véres főt emelt el magával… más nehány percz, s a véres főt tányéron Grittinek mutatá be. A véres fő Cibaké volt, a leglovagiasabb magyar fők egyike. Gritti kéj-ittosan legelteté rajta szemeit. Azt hitte, ha a magyar nemzet éléről nehány főt leüttet, a nemzet fejét is lesujtotta. Csalatkozott. A Cibakkal volt fő urak kardat mártának a nagy hazafi vérébe. Véres kardot hordoztatának Erdély határain, mely ősi szokás szerint azt jelenté, hogy ki fegyverre nem kél, kard fogja kiontani vérét. S nyolcz nap alatt 40,000 erdélyi állt síkon, boszut kiáltva a kiontott ártatlan vércseppekért. Igy áldozta fel jövőjét a nép mindig, csakhogy nemzete becsűletét csorbitatni ne engedje. E tábor mint boszuló vihar szágulda Brassó felé. Magyar, székely, szász és oláh vetekedve siettek lesujtani az idegen kényurat. Gritti erre megrémült. Futott volna, de nem volt hová, körül volt véve. Brassó Szeben várába be nem bocsátá. Tovább futott, Medgyes alá jött, ennek vára gyengébb lévén, berontott beléje. De alig pihent meg, nyomában volt Majláth István az űldözők bősz sergével. Medgyest ostrom alá vevék. A Medgyes alatt elfolyó Nagy Küküllő pirosra lőn festve: a vár nem tarthatá magát, innen is futni akart. De sept. 23-kán Medgyes be lőn véve: s a boszuló cherubok kezeik között láták a férfit, ki annyi nagy férfit eltemete már. A mint a várba léptek, Doczi, az orgyilkos, a nép áldozata lett, szét szaggatták őt, szét Gritti leghittebb embereit. És Grittit? őt nem. Rá azon kor vad szokása szerint nagyobb büntetés várt. A magyar nép, protectora vad emberére, ki merte mondani barbar – de igazságos itéletét…. Reggel kezét… délben lábát… estve fejét ütötték el… S vérében harczi köpenyegeiket megfestve tértek mieink haza. A porta elégtételt követelt; de elégtételt soha nem vett. A porta hamar át értette, mikép itt a nép szava, Isten szava volt.