Varázs-turbán, varázs-korbács, varázs-szőnyeg
«Egy apának a gyermekei vagyunk – kezdi el az idősebbik – minapában meghalt és örökségkép turbánt, korbácsot meg szőnyeget hagyott ránk. Ki a turbánt fejre rántja, senki szeme meg nem látja. A ki a szőnyegre terül, kézben korbács egyet cserdül, madár módra messze repül. Kié legyen a turbán, kié az ostor, kié a szőnyeg, ez a mi örök bajunk.»
«Egyé legyen mind a három», kiáltozza valamennyi. – «Az enyém, a legnagyobbé.» – «Engem illet mint középsőt.» – «Hát én meg a legkisebbik.» Szóra szóval, botra bottal, alighogy el tudja a tarfiu őket egymástól választani.
«Nem úgy lesz a – veszi itélőre a dolgot – nyilat készítek egy kis darab fából és kilövöm. Ti utána szaladtok és a ki a leghamarébb itt lesz vele, azé lesz majd mind a három.» Repül a nyil, fut a három testvér, a tarfiu is egyet gondol, felteszi a turbánt, ráül a szőnyegre, egyet csap rá ostorával és «hipp-hopp, ott legyek, a hol a bátyám», arra ébred, hogy egy nagy város van előtte.