A tó leánya
A leány vizért indult volt a forrásra, s nyögés hangja vezeté a beteg vadászhoz. A szép fiatal és szenvedő arcz részvétre gerjeszté a leányt. Házukhoz hivta Bodot. Az ifju örömest engedett s nemsokára az egyszerü mezei lakhoz értek. Itt gondos ápolás fogadta; szép őrködő szem viraszta fölötte, s a beteg ifju néhány nap mulva jobban lett.
Vadász társai ez alatt az egész erdőt bejárták, felkutaták érette. Nem tudák hová lőn. Záh aggódni, nyugtalankodni kezdett. Fölkutatá otthon várában is, mind hasztalan, a fiu sehol sem volt. Az apa gyanus gondolatra jött, hogy fia tán az ismert szépségü mezei lányra bukkant, nem válhat meg tőle, s felejti apját, vadászatot, mindent. Záh régóta ismerte a szép leányt, szerelemre gyuladt iránta, nyilatkozott, kisértgeté, de mindhiába, a leány megvetette, utálta őt. S most a szerelemféltés kínaival, boszu-tűzzel kebelében, rohant az erdei lak felé, hol egy ösvény-kanyarulatnál megpillantá a már felüdült ifjut a szép mezei lánynyal karjain. Mint veszett állat vad dühvel rohanta meg Bodot s tőrével átverte kebelét.