A tehén
A gyermekek megebédeltek, s kiálltak az utcára, hogy lássák: nem hozzák-e még a tehenet. Találgatni kezdték, milyen lesz a tehén – fekete vagy barna. Arról beszélgettek, hogy fogják etetni. Várták egész nap, csak várták. Egy versztát is mentek, hogy hamarabb lássák, de már alkonyodni kezdett, vissza kellett térni. Egyszer csak mit látnak – ott jön az utcán egy szekér, nagyanyó ül rajta, a hátsó kerék után meg, a szarván kötéllel, egy tarka tehén ballag, s hátul jön az anyjuk s száraz ággal biztatgatja.
Odafutnak a gyermekek, nézegetik a tehenet. Kenyeret és füvet hoznak neki, elkezdik etetni. Anyjuk bemegy a kunyhóba, levetkőzik, kimegy az udvarra sajtárral, törlőruhával. Ott leül a tehén mellé, megtörli a tőgyét. – Áldd meg, én Istenem! – Odaül a tehén alá, a gyermekek körbeülnek s nézik, hogy fröccsen a tej a tőgyből a sajtár oldalába, szinte süvölt édesanyjuk ujja alatt. Félig megtelik a sajtár, leviszi a pincébe s egy kisköcsögbe tölt belőle a hat gyermeknek vacsorára.