A szürke nyúl
A nyúl az út szélén ismét megállt. Parasztok haladtak a szánok oldalán, felhajtva kaftánjuk gallérját. Arcukból alig látszott ki valami. Bajszuk, szakálluk, szempillájuk fehérlett a hótól. Orrukból, szájukból füstölgő pára szállt. A lovak izzadtak, s verejtékező bőrükre csomókban tapadt a dér. Lökdösődtek a hámban, bukdácsolva mentek, meg-megbotlottak a gödrökben. A parasztok nógatták, ostorukkal csapkodták az állatokat. Két öreg ment mellettük, s az egyik azt mesélte a másiknak, mint lopták el a lovát.
Miután a szekérkaraván elhaladt, a nyúl átszökdécselt az úton, és óvatosan megközelítette a szérűskertet. A szánkaravánt kísérő kiskutya most észrevette a nyulat. Csaholva utánavetette magát. A nyúl a hóbuckákon keresztül a szérűhöz ugrott; őt elbírták a hóbuckák, a kutya azonban már a tizedik lépésnél belesüppedt a hóba és megállt. Erre a nyúl is megállt, leült hátsó lábára, majd csendesen beosont a szérűskertbe. Útközben a vetemények között két másik nyúllal találkozott. Eszegettek és hemperegtek. A mi nyulacskánk eljátszott társaival, matatott velük a fagyos havon, belekóstolt az őszi vetésbe és odábbállt. A faluban minden csendes volt, a fények már kialudtak. Csak egy kisgyermek sírása hallatszott ki valahonnan az utcára, és a kunyhók gerendáinak ropogása: meg-megreccsentek a fagytól. A nyúl visszament a szérűskertbe és megtalálta pajtásait. Ott ugrándozott egy darabig velük a szérűskertben, zabot majszolgatott a megkezdett rakásból, felmászott a gabonaszárító hóborította tetejére és a nádkerítésen át megindult vissza az árok felé, ahol lakott. Keleten már pirkadt, a csillagok tünedezni kezdtek, s a fagyos pára még sűrűbb lett a mező fölött. A közeli faluban felébredtek az asszonyok és vízért mentek, a férfiak a takarmányt hordták ki a szérűből, gyermekek sírtak, rikoltoztak. Az úton egyre sűrűbben jöttek-mentek a szekerek, s a parasztok hangos beszéde hallatszott.