A nagyasszony házasít
A fej abban a nyomban eltünt. Csak a sövény mellől lehetett valami mormoló búcsúzásfélét hallani; de a kis leány már nem figyelt oda; nem is felelhetett rá.
Bihari Géza úrfi, az inspektorátus első irnoka, éppen jókor bujt elő a bodzabokrok közül; mert a kis diák lelkendezve kiabálta a nevét.—Apa hivatja, Géza bácsi!—ott van az irodában; azután, ha a dolgát végezte, megcsinálja ám nekem a cinkefogót, ugy-e?
Úgy néztek össze, mint két bűntárs, aki érti egymást. Az írnok egy cigarettát nyomott a diák kezébe:—fogja Janika; hanem meg ne lássák!…
*
A nagyasszonyoknál ezalatt csakugyan szépen összegyülekezett az érdekes társaság, amelyet Jolánka említett. Ott voltak a legfinomabb hölgyek, akik hetenkint felváltva látták egymást szívesen ozsonnára és minden legújabb pletykára. A nagyaszszony volt közöttük a vezér. Kissé szikár, középkorú nő volt; a hangja érdes és éles; alkalmas rá, hogy a többiét elnyomja. Véleménye kijelentésszerűen hangzott, s amikor így szólott: „már bocsáss meg édesem”, abban körülbelül ez volt: „hallgass lelkem; azt én jobban tudom.”