A kőkastély
De Kikiriki csak nevetett, s azt mondta Nepomuknak:
– No, ha az a fiatal leány már háromszáz éve vár a szabadítójára, akkor jó nagy ráncok lehetnek már arcocskáján.
Nepomuk nem hallgatott Kikiriki csúfondáros beszédére, hanem gyorsan bevágtatott a palota kapuján s Kikiriki is, bármint csóválgatta a fejét, mégis csak utána kocogott.
Bátran átmentek a leeresztett hídon, keresztül lovagoltak a puszta udvaron s aztán beléptek a palotába. Rengeteg szobát keresztül-kasul jártak, de sehol egy teremtett lelket se találtak. Végre egy óriási szobába értek, amely egy selyem kárpittal volt megosztva. Éppen el akarták húzni a függönyt, hadd lássák, mi van mögötte, de abban a szempillantásban eléugrik valahonnan egy ősz öreg ember, megfogja Nepomuk kezét s így szól hozzá: