A királylány meg a nap lánya
Közben a Nap Lánya és a királylány már nagyon messzire elszaladt, de megint érzik, hogy remeg a föld: a boszorkány megint kergeti őket. Akkor a Nap Lánya ledobta a kefét. Ebből a keféből olyan sűrű és hatalmas erdő keletkezett, hogy a boszorkány sem egyenesen nem tudott átmenni rajta, sem megkerülni nem tudta, sem átrepülni. Nem volt mit tenni, megint hazarepült, most egy fejszéért. Elhozta a fejszét, utat vágott magának és megint, beülve a mozsárba, száguld, miközben szimatolja a nyomokat.
A Nap Lánya és a királylány meghallotta, hogy remeg a föld. Megértették, hogy megint a nyomukban van a boszorkány. A Nap Lánya azonnal ledobta a törülközőt. Abból a törülközőből egy olyan nagy és mély tó keletkezett, hogy a boszorkány sehogyan sem tudta sem átúszni, sem átrepülni. Akkor hasra feküdt, és kezdte lefetyelni a vizet, mondogatva: „Lefetyeld mozsár, én is lefetyelem.” Pont ez jár a mozsár fejében! Egyáltalán nem gondolt arra, hogy lefetyeljen. A boszorkány egyre csak issza a vizet. Már szinte mindent kiivott, felfúvódott, olyan mint egy hegy. Már csak egy vödörnyi víz maradt, de ő azt az utolsó kortyig ki akarta inni, és durr, szétpattant…