A két koszorú
Felkészült hát az útra, hanem mielőtt elindult volna, kérte az apját, hogy csináltasson neki utoljára egy selyemruhát, és egy faruhát. Ezt megtette a király, hiszen a halálra szentencziázott rabnak is megteszik az utolsó kivánságát, hát a maga tulajdon lyányának hogy ne tette volna? Magára vette a szegény lyány alól a selyemruhát, felibe a faruhát, ugy indult el.
Ment mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy városba ért, a hol egy fiatal király lakott. Ott egyenesen ment a királyhoz, kérte, hogy fogadja meg őtet pulykapásztornak, a király eleinte meg se’ akarta fogadni, hogy olyan faruhás lyány meg se’ tudja őrizni a pulykát, de ez addig könyörgött, mig utoljára mégis megfogadta. Ott éldegélt aztán sokáig, mindig a faruhában járt; reggelenkint kihajtotta a pulykákat a mezőre, este meg haza. Egyszer egy reggel csak oda hajtotta a királyi palota elébe, ott folyt egy folyó, annak a partján igen szép fű volt, ott leült egy fűzfa alá, a pulykák meg legelgettek. A mint ott üldögélt a jó hűvösön, szép csendesen elaludt, alig aludt el, kidugta egy-néhány kigyó a vizből a fejét, elkezdtek beszélni annak a kigyónak, amelyik a lyány hasába volt: