A két koszorú

Olvasási idő: 3 Perc Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt két gyönyörű szép lyánya. Egyszer ennek a királynak el kellett menni háborúba, sajnálta a két fiatal lyányt gyámol nélkül hagyni, hogy elkapja őket a világ, de hiába! menni kellett; hagyott hát mindegyik lyányánál egy-egy koszorút, szép nyíló virágból fontat:

– No lyányaim, ezt a két koszorút azért adom, hogy megtudjam, hogy viseltétek magatokat, mig én oda voltam, a ki megmarad ártatlannak, annak a koszorúja is megmarad virulónak, hanem a ki rossz, gonosz életet folytat, azé elhervad, ha éjjel-nappal mindig harmattal öntözi is. Azért a kinek elhervad a koszorúja, azt irgalom nélkül elkergetem a háztól.

Elment a király; de alig hogy betette maga után a kilincset, a nagyobbik lyány összehitta az olyan maga-fajta jóféle lyányokat, urfiakat, ott mindig ihogtak-vihogtak, olyan volt a ház, mint egy korcsma, éjjel-nappal mindig jártak ki s be rajta; a szegény ártatlan kisebbik lyány mondta neki, hogy ne csinálja azt, majd elhervad a koszorúja, akkor jött észre a nagyobbik is, de már akkor későn, elvesztette már szűzies ártatlanságát, csinálhatott már akkor akarmit, el volt hervadva a koszorú. Megijedt nagyon, hogy elkergeti az apja, de a húgának nem szólt semmit, a koszorút se mutatta meg, hanem éjtszaka mikor aludtak, csendesen fölkelt, megcserélte a két koszorút, a magáét tette a húgáé helyébe. A szegény kisebb lyány mikor felébredt, meglátta a koszorút, hogy el van hervadva, elkezdett sírni, de olyan keservesen, hogy az ellenségnek is megesett volna rajta a szíve. A nagyobb lyány csak a nagy zokogásra ébredt fel, oda ment hozzá, kérdezte, hogy mi baja, a szegény lyány szólni se’ tudott, ugy erőt vett rajta a zokogás, csak rámutatott a koszorúra, a nagyobbik is tettette magát, mint ha nagyon sajnálná, elkezdett sirni, mutogatta a maga koszorúját, hogy még az egészen ép, azon módon van, a hogy az apja od’adta. A szegény kisebb lyány nem szólt, nem is panaszkodott, csak sirt keserves zokogással.

De a gonosz néne még avval nem elégedett meg, hogy a koszorút elcserélte, egészen tönkre akarta tenni a húga jó hirnevét, hogy őrá még csak ne is gyanakodhassanak. Itt hát mit cselekedett? istenfélő ember még nem is gondolna olyanra; kiment a kertbe, fogott egy piczi-kis kigyót, azt egy pohár vizbe tette, megitatta a testvérjével; az szegény megitta, mert búvában azt se’ tudta hanyadán van, nem hogy arra vigyázott volna, van-e valami a vizben, a mit iszik, vagy nincs?

Ez napságtól fogva napról-napra nőtt a lyány hasa, mert a kigyó nőtt benne, a nénje pedig ráfogta, hogy viselős. Mikor már olyan nagy volt a hasa, hogy a ki nem tudta, csakugyan nem gondolhatott mást, mint hogy viselős, haza jött a király a háborúból. Még le se’ szállt a kocsiról, már a nagyobbik lyány szaladt elibe, mutogatta a koszorúját, hogy milyen szép, a húgát pedig bevádolta, hogy a koszorúja is elhervadt, meg viselős is. Maga elébe hivatta a király a kisebb lyányát, látta, hogy nagy a hasa, mindjárt elkergette, hogy pusztuljon a szeme elől, mert ő olyan lyányt, a kinek még férjhez menetele előtt kontyot kell kötni, látni se’ akar. Hiába volt minden kérés-könyörgés, a király rá se’ hallgatott.