A két hazug

Olvasási idő: 2 Perc

Egy szénavári embernek volt egy fia, az mindig hazudott, valahányszor csak szóra nyitotta a száját, ezért az apja nagyon röstellte magát, adott hát neki néhány krajcárt, és elküldte világgá. A fiú nem bánta, ment, ment, és egyszer csak elért a nagyszöllősi malomhoz. Ott látott egy molnárlegényt, aki állt és a garatba nézett. Nyomban megkérdezte tőle:

– Nem sodort erre a víz egy nagy malomkövet?

– Ej, dehogyisnem! – felelte a molnárlegény -, fogtam is a fejszémet, belevágtam, és ki akartam halászni, de hiába, mert a víz sodra magával vitte.

– No, mi aztán jól összeillünk – mondta a szénavári a nagyszöllősinek. – Gyere, menjünk együtt szolgálni!

Így hát elindultak együtt, s nemsokára beértek a városba, ahol elszegődtek egy úrhoz. Egyikük az urat, másikuk az úrnőt szolgálta.

Egy nap az úr elment hazulról a szolgájával együtt, megmutatta neki a tornyot, és így szólt hozzá:

– Láttál-e már valaha életedben ilyen magas tornyot?

– Hát hogyne láttam volna! A miénk még magasabb, egészen az eget veri rajta a kakas, és csillagokat csipeget!

– Hazudsz!

– Kérdezd csak meg a barátomat!

Hazaérve az úr menten megkérdezte a másik szolgát is, aki teljes komolysággal így válaszolt:

– Igen, ez igaz. Ez azonban még mind semmi. De nálunk van egy torony, éppen az ükapám tette fel rá a gombot. Az olyan magas, de olyan igen magas, hogy még! Csak egyet mondok erre: az öregapám ledobott a tetejéről egy fejszét, és mire az földet ért, a vasa berozsdásodott, a nyele meg elkorhadt.

Az úrnő nagy kalácsot sütött egy másik alkalommal, és megkérdezte a szolgájától:

– Tud-e a te anyád ekkora kalácsot sütni?

– Már hogyne tudna! Még sokkal nagyobbat is. Egyszer akkorát sütött, hogy az egész szomszédság nem volt képes elmozdítani a helyéről emelőfákkal sem!

– Hazudsz – mondta az úrnő.

– Kérdezze csak meg, asszonyom, a szolgatársamat!

Az éppen akkor lépett be az ajtón, így hát az úrnő nyomban feltette neki a kérdést, mire az nagy komolyan így felelt:

– Ez bizony igaz. De ez még mind semmi. Az én anyám egyszer akkora kalácsot sütött, hogy csupán abból, amit a széléről lekapart, tizenkét konda valamennyi disznaja jóllakott!

Erre az asszony kiment a kertbe, és magával vitte a szolgáját.

– Láttál-e már életedben ekkora kertet?

– Jaj, még sokkal nagyobbat is! Az én anyámnak van egy kertje, az pontosan kétszer ilyen nagy, és abban egy akkora káposztafej, amelyik akkorára nőtt, hogy a levelei kilógnak a kerítésen!

– Hazudsz!

– Ha nem hiszi, hát kérdezze meg a barátomat!

Amikor visszaértek az udvarra, éppen ott állt az úr szolgája, és az asszony menten megkérdezte tőle, igaz-e, amit a szolgája állított?

– Ez bizony színigaz – mondta az nagy komolyan. – De ez még mind semmi! Az én anyám kertjében is termett egy nagy káposztafej, el sem tudja képzelni, hogy az mekkora volt! Csak azt az egyet mondhatom, hogy odajött egy csapat sátoros cigány, azok annak a tövénél ütötték fel a sátraikat, és ott laktak, de mégis olyan messze voltak egymástól, hogy meg nem hallották egymás hangját, amikor a vasat verték, vagy az asszonyaik civakodtak.