A három vidám fivér

Olvasási idő: 5 Perc

Volt egyszer három fiútestvér: az egyikük mindkét szemére vak volt, a második mindkét lábára béna, a harmadik meg anyaszült meztelen. Ezek hárman elmentek egy szép napon az erdőbe madárfészket szedni.

Hát ahogy mentek az erdőben, egyszer csak a vak meglátott egy nyulat, amint kiugrott a bozótból. Alig, hogy szólt a testvéreinek, a béna máris szélsebesen utánaeredt a nyúlnak, és még mielőtt bárki egyet szólhatott volna, már meg is fogta a hátsó két lábát. Nem tudták azonban, hogyan is juttassák haza a foglyul ejtett nyulat.

Akkor megszólalt a mezítelen:

– Adjátok csak ide! – és azzal bedugta a nyulat a zsebébe.

Annyira megörültek a jó fogásnak, hogy még a madárfészkekről is elfelejtkeztek, és megindultak hazafelé. Útközben azonban vitába keveredtek egymással, hogy most melyiküké is legyen hát a nyúl? És ezt nem is volt olyan könnyű eldönteni, mint gondolnátok!

– Én láttam meg először! – mondta a vak.

– Mi haszna, hogy megláttad? – vetette ellen a béna. – Én fogtam meg, tehát enyém a nyúl!

– Igen ám, de ha én nem dugom a zsebembe – szólalt meg a mezítelen -, szélnek kellett volna eresztenetek az erdőben. Így hát a nyúl engem illet!

Így vitatkozott egymás közt a három fivér, és egyikük sem akart engedni. Végül arra a bölcs gondolatra jutottak, hogy a bíró döntse el a vitát, így hát egyenesen annak a házához mentek, és nagy szerencséjükre otthon is találták. Egymás után sorjában mindhármuknak el kellett mondaniuk előtte a történteket. Mikor a harmadik is végére ért az elbeszélésnek, a bíró megszólalt:

– Ó, ti derék emberek! Amint hallom, mindhárman nagyszerűen értitek a hazudozást. Így hát azé lesz közületek a nyúl, amelyikőtök a legnagyobbat hazudja nekem!

A vak nyomban rákezdett:

– Apámnak valaha rengeteg juha volt, s nekem kellett az állatokat mindennap itatáshoz terelni. Mikor egyszer megint éppen a patakra hajtottam őket, az be volt fagyva. Sokáig tanácstalanul álltam a parton, mert nem hajthattam haza apám juhait anélkül, hogy megitattam volna őket, és a közelben sehol sem találtam fejszét, amivel átvághattam volna a jégpáncélt. Sokáig töprengtem, mitévő legyek? Végre rájöttem: végigfeküdtem a jégen, és a saját fejemmel akkora léket ütöttem rajta, hogy annál aztán valamennyi juh teleihatta magát. Mikor aztán már hazafelé hajtottam a nyájamat, fölnéztem a patak partján lévő fűzfákra, hát ott meg borsót csépeltek a cséplők, hogy a borsószemek úgy röpködtek szerteszét, akár a jégeső.

“Adjon isten jó napot, ti gazember cséplők!” – kiáltottam oda nekik.

“Köszönjük, te fejetlen ember!” – hangzott felém a válasz.

Csodálkozva és rémülten kaptam a fejemhez, s hát éreztem ám, hogy nincsen többé fejem.

“Na, most aztán legalább nem fájhat többé a fejem – gondoltam magamban. – De hátha azért még szükségem lenne rá? Vajon hol is hagyhattam el? Nem esett-e le, amikor léket vágtam vele a jégbe, és nem maradt-e ott elgondolkoztomban?”

Gyorsan sarkon fordultam, és nagy örömömre már messziről láttam, hogy bizony ott fekszik az én fejem a lék szélén, a jégen. Eközben azonban egy tyúk – mivel a szám tátva maradt – négy tojást rakott belé. Gyorsan újra föltettem a fejemet a nyakamra, és baj nélkül hazaértem. Apám nagyon elégedett volt velem, és lám, még valami különös dolog is történt aztán. A melegtől kikeltek a fejemben a tojások, és a kiscsirkék a számon és az orromon keresztül kirepültek, úgyhogy az egész udvarunk egyszeriben tele lett csirkékkel, anyám nagy örömére.