Szemjon bátya elbeszéli, hogy mi történt vele az erdőben
– “Jó estét, testvérek!” – “Jó estét, te muzsik!” – “Merre van az út, testvérek?” – “Mi itt éppen rajta vagyunk.” Odahajtok én melléjük s nézem – mi a csoda! – sima az út s nincs befúva hóval.
“Hajts utánunk” – mondják nekem s meghajtják a hármast. De a kancám hitvány – nem érem el őket. És elkezdem kiáltani: “Várjatok, testvérek!” – Megállanak, nevetgélnek, “Ülj át ide hozzánk, könnyebb lesz a lovadnak is teher nélkül.” – “Köszönöm” – feleltem.
Átszállok hozzájuk a szánba. Jó szán, pokróc is van rajta. Alighogy leültem, egyet füttyentenek: “Gyí, drágalátosak!” Csak úgy repülnek a sárgák, hófelhőt kavar a lábuk, nézem, mi a csoda! Nő a világosság, s az út sík, mint a jég, s úgy vágtatunk, hogy a lélegzetünk is elakad, arcunkba csap az ág. Elfog a szorongás. Előre nézek, hát: elöl, jaj, de meredek hegy, mély szakadék a hegy alatt.