Tavaszi este
Mire a rezgőnyárfákhoz értek, már lement a nap. Kezdődött a szürkület. Az ég kéksége halványodott; a rajta úszó felhők elborultak. A gyönge rügyezés zöldje, idelent, megfakult. Az erdő szívéből mintha nagyon finom fátyol emelkedett volna fel ködszerűen és árnyékot borított volna mindenre.
Az énekes madarak elhallgattak lassankint; mindegyre kevesebb hallatszott a sármány-cirregésből, a cinke-surrogásból.
Még csak a fekete rigók üzengettek egymásnak, szerelmesen.
Csánk szétnyitotta kis vadászszékét, amelyet a felesége számára, szijjon rádobott volt a hátára.
—Ide üljön, szívem;—csöndesen legyen, figyeljen. Nemsokára mozog már a sneff.