Tavaszi este
Az asszonyka nem tudott hova lenni. Jaj de jó, itt;—de szép itt;—mondogatta. És a madárkák után nézegetve, megkérdezte:—Melyik a sneff?
—Ó, maga!—maga édes;—várjon csak; a sneff majd később jön.—Akkor már este lesz;—
egészen este lesz;—minden madár elhallgat; csak a sneff mondja hangosan: „cpsz! cpsz! kro-kroj! kroj-kroj!…”
—Úgy teszen?… Jé!… és nem fogok én félni?
—Dehogy is fél, szivem. Majd meglássa. A sneff nem bántja magát. Várjon csak.—Menjünk még tovább, feljebb, szivecském, oda, a domboldalba; lássa, ahol az a rezgőnyárfa-csoport nyúlkál az ég felé; ott szokott húzni a sneff legjobban.