Gagyi Gazda
Elment a koldús nagy dünynyögve, „hogy ilyen gazdag asszony bizony adhatott volna – ha mást nem – egy darab szalonnát.“
A mint kiért az utczára, elejtette a katulyát, kiugrott belőle a tizenkét óriás, körülfogta a szegény koldust.
– Mit parancsolsz gamós koldus?! Mit parancsolsz gamós koldus?!
A meg – szegény – majd leesett a lábáról, úgy megijedt, nem jutott eszébe semmi okos, utoljára azt a bolondot parancsolta, hogy azt a palotát vigyék mindenestűl, ő vele együtt a sós tenger közepére. Az óriások felkapták a palotát, meg sem álltak, mig a sós tenger kellős közepére nem értek vele, ott letették, úgy lebegett a palota a vizben. A Gagyi gazda felesége még akkor is benne volt, de nem tudott rólla semmit, hogy viszik, mert aludt. Mikor letették az óriások a palotát, bement hozzá a gamós koldus, elmondott neki mindent, hogy s miként ment oda a palota? A királykisasszony mindjárt felérte észszel, hogy Gagyi gazda is ezekkel az óriásokkal csináltatott mindent, kérte a katulyát a koldústól vissza, gondolta magában, hogy majd visszaviteti a palotát a maga helyére, aztán megint jól lesz minden. De bezzeg felnyíllott a szeme a koldusnak is, nem hogy visszaadta volna, hanem még azt kivánta. a királykisasszonytól, hogy ezután őtet szeresse, az ő felesége legyen. A királykisasszony mindég sírt-rítt, mert hagyján, ha még csak sánta lett volna a koldus, de máskülönben is csunya volt; a pofáját is az ereszbe verték, imitt-amott fityegett rajta egy-egy szál szőr, biz ő bele a szegénybe a legalábbvaló fehérszemély se tudott volna bele szeretni, nem hogy olyan gyönyörűséges királykisasszony.