Rózsa-szépe
De volt az őzike szive csúcsán egy piros koráll szem, senki se vette rajta észre. A hogy eszi a szultán-asszony a szívet, leesik a koráll a földre, oda gurul a lépcső alá, mintha oda akart volna rejtőzködni.
Idő teltével, nem több mint kilencz hónap és tíz nap, lebetegszik a királyfi felesége, és olyan egy kis lánya lett, hogy gyöngy hullott ha sírva fakadt, rózsa nyillott ha mosolygott, lépte nyomán fű zöldellett.
Látja ezt a királyfi, gondolkozik, gondolkozik; ép olyan a kis lánya mint Rózsa-szépe, és a szülő anyja mégis más. Álmában sincs e miatt nyugta, de íme megjelenik előtte Rózsa-szépe, és így szól hozzá álmában: «Óh királyfim, én jegyesem, lelkem a palota lépcsője alatt, testem a temetőben, leánykád az én lányom, talizmánom kis korállja.»