Bolond Mehmed
Látja a nagyobbik az ajtót, hallja a szegény anyja esetét, de akárhogy szidja, akárhogy mocskolja, még a bolondnak áll feljebb. Azért hozta magával az ajtót, hogy senki se tudjon bemenni rajta. Szeretne már a bolondtól szabadulni, gondolkozik, hogy mi módon, néz előre, néz hátra, ime három lovas vágtat az úton. Hamarjában mindketten egyet gondolnak, hátha őket keresik ezek az emberek, kapják, fel a fára bolondostúl, ajtóstúl. A három lovas ép ez alá a fa alá talált ledőlni, de hát kapóra jött az est, nem láttak, nem tudtak meg semmit.
A fán csak meg lett volna a két testvér békességesen, ha egyikőjük bolond nem lett volna. Olyan dolgokat kezdett Mehmedke művelni, hogy ezer szerencse, hogy életükbe nem került. Egy szó annyi mint száz, hullatja a fáról az áldást, le a lovasok fejére, de hát esőnek minek gondolták a sötétben. Egyszerre csak az is megesett, hogy csatt-patt, le az ajtó a fáról, egyenesen a három alvóra, «itt a világ vége, itt a világ vége,» úgy elszalad a három ember, hogy talán még máig sem állottak meg. Meg is elégelte a dolgot az okosabbik, odébb áll egy reggel, és marad az öcscse bolond magára.