A negyven peri pádisája

Olvasási idő: 6 Perc

Réges régi időben, a tündérek korában, a hogy mentem mendegéltem, tilos kertet összejártam, míg csak egygyel meg nem jártam. A lovamat befestettem, azt hittem, hogy igaz színe; egy szamarat vásároltam, azt hittem, hogy feleség lesz; olyan nagyot rugott rajtam, azt hittem, hogy megsimogat. Az útamon egyre jártam, bagoly lakta romon háltam, míg csak ismét meg nem jártam. Topháne nagy golyóbisa, mint a gabnát zsebre raktam; Galatá-nak a nagy tornya, trombitának számba dugtam; Leány-tornya váracskája, mint a medvét ölbe vettem; a tenger kellő közepe, mint sziklára reá léptem; bejutottam utóvégűl, bolondnak a bolondokhoz. Az volt bűnöm, hogy elmondtam ezt a mesét, hazug mesét.

Volt egyszer egy pádisának egy lánya. Szép akár a tele hold, karcsu akár a cziprusfa, szeme akár a szén, haja akár az éjszaka, szemöldöke akár az ív, szempillája akár a nyíl. Nagy kert volt a palotában, kert közepén vizmedencze, ott ült a lány nap hosszáig, hímezgetve, varrogatva.

Ráteszi egyszer a gyűrűjét a himzőasztalra, de alighogy letette, jön egy kis galamb, kapja a gyűrűt és elrepül vele. Olyan szép volt a kis galamb, hogy menten beleszeretett a lány. Másnap a karkötőjét veszi le a lány, ehol a galamb, azt is elkapja. Úgy égette a lányt a szerelme, hogy se nem evett, se nem ivott, hanem alig várta a másnapot, hogy megint előrepüljön a galambja. Harmadnapra veszi a himzőasztalát, lefejti róla a csipkekendőt és maga mellé teszi. Várja a galambját, várja, egyszerre csak ím előtte, kapja a kendőt és elrepül vele. Alig volt annyi ereje a lánynak, hogy felkeljen; sírva megy a palotájába, és ott összerogyik.

Jön szaladva a dadi-asszony: «Óh szultánom, miért sírsz-rísz, mi bántott meg?»

«Beteg vagyok, sziv betegje» feleli a szultán-kisasszony, és egyre sír-rí, egyre sóhajt.

Egyetlen gyermeke volt a lány a pádisának, félt a dadi-asszony a híradástól. De látja, hogy egyre halványodik, egyre sóhajtoz a lány, fogja, elmegy a pádisához, és mondja neki a lánya baját. Megijed az apja, szalad a lányához, utána a sok hodsa, a sok orvos, egy se érti a betegségét.

Azt mondja másnap a pádisá vezére: «Orvos, hodsa nem segít ezen a lányon, másutt lappang ennek az orvossága.» Tanácsolja a pádisának, hogy csináltasson egy nagy fürdőt, beteget gyógyítson a vize és mindenkivel, a ki csak megfürdik benne, mondassa el történetét. Csináltatja a pádisá a fürdőt és városszerte hirdetteti, hogy haja megnő a kopasznak, hallása jön a süketnek, a vak ismét szemvilágra, sánta kelhet a lábára. Csak úgy tódul a sok nép az ingyen fürdőbe, baját meg a történetét ott hagyja, úgy kerülnek el onnan.

Volt egy kopaszfejűnek egy nyomorék anyja, meghallották ők is a fürdő hirét. «Menjünk mi is – mondja e fiu – hátha meggyógyulunk mind a ketten.» «Hogy mehetnénk, mikor meg sem állhatok a lábamon,» nyögi az öreg asszony. «Azon még segíthetünk,» mondja a kopasz, veszi anyját a vállára és úgy mennek a fürdőbe.

Amint mennek, mendegélnek, sík mezőben folyó mellett, elfárad a fiu és leülteti az anyját a földre. Egyszerre csak egy kakas halad el mellette, nagy korsó viz a hátán, úgy siet vele valahová. Kiváncsi a fiu, hogy vajjon hová hordja ez a kakas a vizet, kapja, utána az állatnak. Egy nagy várhoz ér el a kakas, a vár tövében egy kis lyuk, azon csuszszan be a vizzel. A fiu is utána, nagy nehezen átvergődik a lyukon és amint szétnéz, hát olyan egy palota van előtte, hogy a szeme-szája is elállott rajta. Sehol semmi élő lélek, nem állják el az útját, megy ő a palotába. A lépcsőről az előszobába, és addig járja a sok szobát, addig bámulja a czifráját, míg belefáradt a munkába. «Majd csak előkerül az elevenje is», gondolja magában, és elbúvik egy nagy szekrénybe, hogy majd onnan les el valamit.