A kis malacz és a farkasok
– Kedves kis malaczkám, ereszd be a két első lábam is.
A kis malacz beeresztette a két első lábát is, de a farkasnak a se volt elég, megint megszólalt:
– Édes-kedves kis malaczkám ereszsz be már egészen, majd meglásd, egy újjal se nyúlok hozzád.
Erre a kis malacz egy zsákot szépen oda tett a nyiláshoz, hogy a mint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be, avval beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be; a kis malacz se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró-vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró-viz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta; azután addig hányta-vetette magát, mig utoljára kiódzott a zsák szája. Kibútt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nem sokára vagy tized magával, elkezdték keresni a kis malaczot. Addig-addig keresték, mig valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején; oda mentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek; mi módon fogják meg a kis malaczot? mert egyik se tudott a fára fölmászni. Nagy sokára aztán arra határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan, mint a lédeczi birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni; a kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni, igy hát a többi mind az ő hátán volt.