Zsuzska és az Ördög

Olvasási idő: 7 Perc Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt a sós tenger kellő-közepén egy lakatlan sziget, azon a lakatlan szigeten egy nagy hegy, annak a hegynek a tetején egy magas torony, annak a toronynak a leghegyibe egy könyv, abból szedtem én ezen szent beszédeket.

Volt a világon egy nagyon-nagyon szegény asszony, annak volt három lyánya, ezt a három lyányt csak úgy-ahogy felnevelte, de hogy nagyon szegény volt, sehogy se tarthatta őket tovább, hanem elküldte szolgálatot keresni.

Elindult a három lyány; mentek-mendegéltek hetedhét ország ellen, megtaláltak egy házat, az utcz’ajtóban kint állott egy ember, megszólította őket:

– Hova mentek lyányaim?

– Megyünk szolgálatot keresni.

– So’ se’ menjetek tovább, szegődjetek be én hozzám, úgyis épen ilyen három lyányra volna szükségem.

A lyányok beszegődtek az emberhez, a ki pedig nem ember volt, hanem ördög.

Zsuzskának – a legkisebbiknek – nagyon hamis hájjal kenték a bölcsőjét, nem egy könnyen hagyott magán kifogni, töviről-hegyire járt mindennek a végire. Egyszer is, a mint a pitarba üldögél, hallja, hogy ő róluk beszél az ördög a feleségével a szobában, hallgatózik jobban, hát mit hall? nem egyebet, mint hogy az ördög meg akarja őket ölni, arról beszélget. „Holnap nagy vendégséget csapunk, jó kövérek, jó lesz a húsok pecsenyének; nem is nehéz lesz megölni őket, majd estére lefeküsznek a padlásra a magunk három lyányával együtt, a magunk három lyányának párnát teszek a feje alá, ezeknek meg egy-egy terméskövet, arról megismerem a sötétben is, hogy melyik másik? majd ha aztán elalusznak, levágom a fejét mind a háromnak.“

Zsuzska mind ezt jól hallotta, de nem szólt a testvérjeinek se’; hanem este, mikor mind az öt lyány elaludt, felcserélgette csendesen a fejök alját, az ördög lyányait fektette a terméskőre, a testvérjeit meg párnára, maga is arra feküdt, és tettette magát, mint ha aludnék. Éjfél tájban felment az ördög a padlásra, tapogatta, hogy merre van a három terméskő, a mint megtalálta, levágta a fejét mind a három lyánynak, a ki rajta feküdt, a pedig nem volt más, mint a maga tulajdon három lyánya. A mint evvel készen volt, megint lement, lefeküdt, mint a kinek jó rendben van a szénája.

Alig várta Zsuzska, hogy leérjen az ördög, felköltötte csendesen a testvéreit, lementek a padlásról, akkor Zsuzska bekiáltott az ördög ablakán.

– Hej ördög, nem minket öltél ám meg, hanem a magad lyányjait!

Az ördög utánuk iramodott, de a három lyány csak hamar utat vesztett a sötétben, avval az ördög visszament, a lyányok meg mentek-mendegéltek szép csendesen. Reggelre beértek egy nagy városba, ott beálltak a királyhoz szolgálni.

A király legjobban megszerette közűlök Zsuzskát, mert szép is volt, de meg nagyon tudta magát kedveltetni, ezért a nénjei mindig irigykedtek rá, szerették volna valami úton-módon elveszíteni. Egyszer bementek a királyhoz:

– Jaj felséges király, van annak az ördögnek, a hol mi szolgáltunk, egy tenger-lépő czipője, a mivel a legszélesebb tengert is át lehet lépni, Zsuzska azt mondta, hogy el tudná ő azt lopni, ha kellene felségednek; azért parancsoljon rá felséges király, hogy lopja el, ha tagadja, hogy ő bizon nem mondta soha, hogy el tudná lopni, rá se hallgasson felséged, mert mondta, olyan igaz, mint hogy itt állunk.