Az ördög és a két lyány

Olvasási idő: 5 Perc Volt egyszer egy szegény ember, meg egy szegény asszony, mind a kettő özvegy volt, s mind a kettőnek volt egy-egy lyánya, csakhogy az ember lyánya szép volt, az asszonyé meg csúnyább a hátramenésnél.

Egyszer az ember sütni akart, de nem volt dagasztó teknője. Azt mondja a lyányának:

– Eredj át lyányom ide a szomszédasszonyhoz, kérj tőlle egy dagasztó teknőt, mig megdagasztunk benne.

Átment a lyány a szomszédba:

– Szomszédasszony, azért küldött édes apám uram, ne sajnáljon kend egy dagasztó teknőt adni, mindjárt visszahozom, csak megdagasztunk benne.

– Bizony nem adok én édes lyányom, mondd meg édes apád uradnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök.

Haza ment a lyány, elmondta az apjának, hogy mit mondott a szomszédasszony. Megdagasztottak hát nagy ügygyel-bajjal, be is fűtötték a kemenczét, de már szénvonójuk nem volt a mivel a kemencze alj át föltisztítsák. Azt mondja az ember a lyányának:

– Eredj át lyányom ide a szomszédba, kérj egy szénvonót, mondjad, hogy mindjárt vissza viszed.

Átment a lyány megint az özvegy asszonyhoz:

– Szomszéd asszony, azért küldött édes apám uram: ne sajnáljon kend egy szénvonót adni, mig a kemencze alját föltisztítjuk.

– Bizony nem adok én édes lyányom, mondd meg édes apád uradnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök is, szénvonótok is.

Haza ment a lyány, elmondta, hogy mit mondott a szomszéd asszony, nagy nehezen elkészitették hát a kemenczét is, meg a tésztát is, csak be kellett volna vetni, de nem volt vető lapátjuk. Azt mondja a szegény ember a lyányának.

– Eredj át még egyszer lyányom ahoz az asszonyhoz, próbáld meg, ha adna egy vető lapátot, mondjad, hogy ne sajnálja olyan nagyon, nem esik itt semmi baja, nem eszszük mink meg, ebbe a nyomba vissza viszed.

Átment a lyány harmadszor is, elmondta, hogy mi járatban van; mit izent az apja, de az özvegy asszony erre is csak azt mondta, hogy biz ő nem adja: „Mondd meg apádnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök is, szénvonótok is, lapátotok is.“

Haza ment a lyány, elmondta az özvegy asszony izenetét; szeget ütött ez a szegény ember fejibe, hogy biz azt az asszonyt jó is volna elvenni, lám akkor lenne dagasztó teknője is, szénvonója is, vető lapátja is; úgy annyira gondolkozott ezen, hogy utoljára is a lett belőle, hogy elvette az özvegy asszonyt. De bezzeg nem úgy ütött ki a dolog, a hogy azt a szegény ember kigondolta, mert alig, hogy megesküdtek, az asszony lett az úr a háznál, mindenből a parancsolt, férjem-uramnak pedig ajtó mögött volt a helye. A szegény lyányt is mindig ütötte-verte az asszony, a maga csúnyánál is csúnyább lyányát mindig cziczomázgatta, tejbe-vajba fürösztötte, ettől meg még a betevő falatot is sajnálta. Nem állhatá a lyány ezt a keserves életet, bement az apjához.

– No édes apám uram, én tovább nem leszek senki lába-kapczája, csak úgy bánnak itt én velem, mint ha a szél hajított volna ide, el megyek világtalan világra, majd csak találok valahol szolgálatot.

A szegény ember se’ nagyon marasztotta, mert látta, hogy bizon neki magának is jóformán kifelé áll a szekere rúdja, vagy legalább igen kevés becsülete van a háznál; elindult hát a lyány. Sütött neki a mostohája hamu pogácsát: