Zulejka
Egyelőre volt időm figyelni, szétnézni; gyönyörködni az exotikus világban, amely körülvett. Mohamed úgy állott mozdulatlanul, mintha kőszobor lett volna;—éppen csak az orrmányának akadt néha egy kis foglalkozása,—leszakított egy-egy nyaláb füvet maga előtt, a lábához verte, hogy a földet lerázza róla, azután lassan, meggondoltan falatozta a csemegéjét. A „howdah” (az elefánt hátára erősített kosárféle), amelyben ültem, meg sem billent ettől. Hallgattam az énekes szarka dalolgatását, ami az egyik bozót mögül hangzott; lestem egy nagy zöld gyíkot, amelynek a hosszúsága lehetett félméteres, hogyan csúszik a nád közt, mintha kigyó volna; egy pár keselyű vijjogott fölöttem a sötétkék égen; vagy száz lépésnyire a rádzsa fehér burnusza világított. Különben pedig szinte félelmes csend volt; még a szellő sem libbent, hogy attól a bozót sugdoshatott volna.