A kincslátó és a kisbíró

Olvasási idő: < 1 Perc Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, akinek egy fazékban volt egy olyan kenőcse, amivel bekenve a bal szemét, már messziről meglátta, hogy hol rejtettek el valamilyen kincset. Egyszer a kincslátó a fenyőerdő szélén meglátott egy nagy folyótorkolatot, ahol kincs volt elrejtve. Akkor elment a kisbíróhoz, hogy hívja össze az embereket a lovakkal, hogy a nagy kincset elhozzák, a kisbíró azonban magának tartotta az ember felfedezését.

Amikor összegyűjtötték az első tíz rakományt, azonnal mondta: „Ez az enyém, egy az enyém!” és megparancsolta az embereknek, hogy vigyék be a községházára.

Tovább gyűjtöttek. De amikor a kocsik ismét megteltek, ő megint kiáltotta: „Ez az enyém, ez az enyém!”

Végül összegyűjtötték a maradékot. A kincslátó reménykedett, hogy az már az övé lesz. De nem, a kisbíró megint így kiabált: „Ez az enyém, ez az enyém!”

Fogta a fazekát és üres kézzel indult haza a szegény ember. A kisbíró megkérdezte: „Figyelj csak! Mi van a fazekadban?” „Ez meg ez” magyarázta a kincslátó.

„Akkor kend be az én bal szememet is!”

Igen, igen, hogyan is szállhatott volna szembe a kisbíróval. Bekente. De a kisbírónak ez még nem volt elég: „Kend be a jobb szememet is!”

„Azt nem teszem meg, mert még bajba kerülsz.”

„Úgy? Nem fogadsz nekem szót? Azonnal kend be a jobb szememet is!” – kiáltotta a kisbíró. Rendben. De amikor bekente a szemét, azonnal megvakult. Később, mint egy vak koldust vezette a kisbírót, és amikor megkérdezték: „Mi történt a szemével?” – ő maga válaszolt: „A szemem túl sokat összegyűjtött, végül maga üres maradt.”