A citerás és a tenger-anya

Olvasási idő: < 1 Perc Hol volt, hol nem volt, egyszer tengerészek úsztak a tengeren. Az egyik tengerész jól játszott a citerán. És egyszer az történt, hogy egy széllökés a vízbe sodorta a citerást a hangszerével. Úszott az, kapálózott, de végül csak lesüllyedt a tenger fenekére, ahol valami csillogót látott. Közelebb ment, hát ott állt egy hatalmas borostyán-vár, különböző drágakövekkel díszítve. Elgondolkodott, hogy bemenjen-e vagy ne? Abban a pillanatban kinyílt a várkapu és kilépett egy gyönyörű lány, drágakő-koszorúval a hajában.

„Mitől félsz? Gyere be! Ez a Tenger-anya vára, itt semmi bántódásban sem lesz részed.”

Bement, körülnézett. Milyen csodálatos minden! Minden ragyog, csillog, maga a Tenger-anya is olyan szép, hogy ránézni is alig lehet. Végül a kezébe nyomta a citerát, hogy játsszon. Már éppen játszani akart, amikor odaugrott hozzá a Tenger-anya egyik lánya és a fülébe súgott:

„Ne citerázzál, ne citerázzál, mert akkor a Tenger-anya táncolni kezd, de attól a tenger vize nyugtalanul hullámzani kezd, kilép a medréből, és elönti a víz majdnem az egész világot. De ha az anyám nem hagy békén, akkor a húrokat húzd meg annyira, hogy az első érintésre el­pattanjanak.”

A citerás meg is húzta jó erősen a húrokat, és mihelyt csak hozzáért, megpattant az egyik. Nincs mit tenni, ki kell menni a partra. Estére a Tenger-anya megnyugodott, és a citerást is lefektette a lányok szobájában. A citerásnak megtetszettek a lányok, de különösen az, aki a tanácsot a fülébe súgta. És az most ezt mondta:

„Engem Melnupének hívnak. Ha lefekszel, ne fordítsd felém az arcodat, mert meghalsz!”

Jól van, a citerás szót fogadott és mindjárt elaludt. Reggel felébredve nem tudta, hogy mi történt. A Melnupe zöld partján találta magát a citerájával.