A boltos három lyánya
– No kedves gyermekeim – szólalt meg – mondjátok meg nekem, szeretném tudni, melyitek hogy szeret engem?
A legöregebbik mindjárt a nyakába borult, össze-vissza nyalta-falta:
– Én úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-gyémántot.
A középső is össze csókolgatta:
– Én meg úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-aranyat.
Csak a legkisebb nem szólt semmit, az nem borult a nyakába.
– Hát te édes lyányom – kérdezi az apja – hogy szeretsz engem?
– Én úgy szeretem édes apámat, mint a szép fehér sót.
Nagyon megharagudott ezért a boltos, hogy hát őt a legkedvesebb lyánya csak úgy szereti mint a sót, a miből négy garasért egy fontot adnak! mondta a lyányának másolja meg a szavát, mondjon mást, de a lyány nem mondott, hanem még, – hogy látta hogy az apja haragszik, – kiment a szobából. Akkor a két öregebb testvér, a kik haragudtak a hugokra, mert szebb is jobb is volt mint ők, – ráestek az apjokra, hogy ezt még se’ tűrje szó nélkül, ez szörnyűség, hogy szemtől-szembe megmondja hogy a rongyos sónál nem szereti jobban, utoljára annyira tele beszélték a fejét, hogy behivatta a lyányát, megmondta neki hogy az ő szeme elől mindjárt pusztuljon, még látni se’ akarja, ha őtet csak úgy szereti mint a sót.