Az állatok folyót ásnak

Olvasási idő: 3 Perc Amikor az Isten már megteremtette a fákat, az erdőket, a bokrokat, az állatokat, a madarakat, és a halakat a tengerben, még nem volt a Daugava folyó. Minden állat és madár szabadon élt, egyiknek sem volt semmi dolga, ezért unalmukban veszekedni kezdtek, és már-már meggyű­löl­ték egymást.

Hogy ennek az állapotnak véget vessen, az Isten úgy döntött, hogy munkát ad az állatoknak és a madaraknak. Egybehívta az állatokat, a madarakat és a halakat, akik hallva az Úr szavát, mindjárt teljesítették is a parancsot. Mihelyt mindenki együtt volt, az Isten megparancsolta nekik, hogy ássák ki a Daugava folyót.

A munka mindjárt kezdetét is vette, az állatok, a madarak és a halak dolgozni kezdtek. A nyúl meg a róka – mert ügyes, fürge lábuk volt – kijelölte a folyó útját, a nyúl elöl ugrált, és a róka mögötte vonalat húzott a lompos farkával, kijelölve a folyó határait.

A vakondok, mivel ő a földet túrta, azonnal kiásta az első árkot, és a borz azt kiszélesítette. Az erős medve pedig marékszámra vitte el, és rakta halomba a földet, ezért vannak a Daugava partján dombok. Más állatok, a madarak és a halak is ugyanígy dolgoztak, amilyen gyorsan csak tudtak, és így nem volt idejük vitatkozni, veszekedni. A munka gyorsan ment, és a folyó medrét hamar ki is ásták.

Ekkor jött az Isten, hogy megnézze az elvégzett munkát, és látta, hogy minden parancsát teljesítették, és nagyon jól dolgoztak. Először a vakondokot és a medvét látta meg, akiknek még nem volt idejük megmosakodni a munka után. Az Isten megdicsérte őket a szorgalmas munkáért, és úgy kívánta, hogy abban a ruhában maradjanak, amiben dolgoztak. A farkasnak, aki nagyon igyekezett a pofájával és a lábaival, azokat örökre feketének hagyta. A libát és a kacsát is megdicsérte az Isten a szorgalmas munkáért, és úgy kívánta, hogy állandóan úszkál­janak és fürödjenek a folyóban. A többi madárnak, amelyek szintén ott dolgoztak, de nem olyan szorgalmasan, az Isten azt parancsolta, hogy a folyóból csak ihassanak.

Az Isten meglátott néhány madarat, amint a fák ágain ugráltak és fütyörésztek. Megkérdezte őket, hogy miért nem dolgoztak, mint a többiek?

A madár elég gyorsan felelt, a szép, sárgás ruhájára mutatva, hogy vajon ilyen szép ruhában végezhet-e valaki piszkos munkát? Magának az Istennek sem tetszene, ha sárga ruháját be­sározná. Ő is akart dolgozni és annyira igyekezni, mint a többiek, de mihelyt csak bemászott a sárba, összekente sárga nadrágját, és hogy ne mocskolja be egész ruháját, tovább egyáltalán nem dolgozott.

Ezt hallva az Isten így felelt: „Úgy látszik, a te szép ruhád inkább a kedvedre van, mint a javadat szolgálná. Akkor tartsd meg magadnak a kabátkádat és a sárral összekent nadrágodat! De nem ihatsz a föld tiszta vizéből, sem folyóból, sem forrásból, sem tóból; te csak a harmatot ihatod, a falevelekről, és a köveken összegyűlt vizet, így olthatod csak a szomjadat, hogy kiszáradt lelkedet felfrissítsd.”

Ezért szenved még most is ez a madár sokszor a szomjúságtól. Amikor más madarak a közelébe kerülnek, hallják, hogy állandóan sírva panaszkodik, hogy ilyen kényes volt.

Ezután az Isten megpillantott egy lepényhalat, amint ott dobálta magát a homokon, és megsajnálva így szólt: „Ej, te szegény halacska, mit vergődsz itt a homokban?”