Vasjankó

Olvasási idő: 5 Perc

Volt egyszer egy házaspár. Nem volt gyermekük, és a férj felpanaszolta a feleségének, miért is nem szül neki gyermeket.

– Kedves férjem, te kovács vagy – mondta az asszony -, kovácsolhatnál hát magadnak gyermeket, ha annyira szeretnéd!

A férj nem mondatta magának kétszer: fogott öt mázsa vasat, és három és fél mázsából kovácsolt magának egy kisfiút, másfél mázsából pedig ostort készített, s azt a fiú kezébe adta. S lám, a fiú fürge volt és egészséges, vidáman járt-kelt körülöttük.

Megörült ennek az apja, s anyjának is tetszett az erős kis lurkó, akit Vasjankónak neveztek el. Ahogy azonban növekedett, hamarosan kezdett terhükre válni, mert mindenüket felette, és mégsem lakott jól soha. Anyjának mindig hatalmas üstben kellett főznie.

Amikor aztán legénnyé serdült, már nem bírták tovább, és így beszélgettek egymás közt:

– Ha még egy hétig nálunk marad, felfal bennünket házastul, portástul, mindenestül.

Ezért aztán azt mondták neki, hogy most már elég nagy és erős ahhoz, hogy szolgálni menjen. Vasjankó megörült, hogy világot láthat. Fogta az ostorát, és útnak eredt.

Egyik este beért egy faluba, s éppen a paplak előtt ment el, amikor fogta az ostorát, és olyat csördített vele, hogy a falu valamennyi macskája összefutott. Aztán még egyet csördített az ostorával, és még egy harmadikat is egymás után, olyan erővel, hogy a szolgák és szolgálók mind kifutottak, s a plébános is az ablakhoz szaladt, hogy megnézze, mi történt.

Akkor Vasjankó megkérdezte, nem akarják-e megfogadni szolgának. Mivel igen keménykötésűnek látszott, a pap azt gondolta:

– Ennek biztosan hasznát venném. Igaz, hogy van már egy tucat szolgám, de ahol tizenketten esznek, ott a tizenharmadiknak is jut valami.

– Gyere be! – kiáltotta nagy hangon. – Én felfogadlak!

A béresek, akik egész napon át nehéz munkát végeztek a földeken, és nagyon éhesek voltak, éppen akkor ültek a tálhoz. Az új szolgát is odaültették az asztal mellé, ő azonban egymaga többet evett, mint a többi tizenkettő együttvéve, úgyhogy a tál pillanatok alatt kiürült, és a többiek éhesen maradtak.

– Ha annyit is dolgozik, amennyit eszik, akkor rendben van – gondolta a pap.

Másnap reggel a tizenkét szolga szokás szerint korán felkelt, és elment szénát gyűjteni. Vasjankó azonban délig aludt, és amikor a szolgálók ételét az asztalra tették, ő is felkelt, és velük evett – a tál most is hamarosan kiürült.

Éppen küldték a béreseknek is az ételt ki a rétre. Erre ő is felkerekedett, és kiment a mezőre, és azok elől is mindent fölfalt, aztán, mint aki jól végezte dolgát, lefeküdt és elaludt.

A szolgák emiatt nagyon bosszúsak voltak, és azt mondták egymás között:

– Ez mindent felfal előlünk, és semmit sem dolgozik. Gyertek, keltsük fel, dolgozzon hát ő is!

Erre nekiestek, és cirokvesszőkkel végigvertek az arcán. Vasjankó eleinte hadonászott a kezével, azt hivén, hogy bögölyök csipkedik. Végül mikor már nagyon sűrűn zuhogtak rá a csapások, felébredt. Akkor felugrott, mind a tizenkettőt megragadta egyik lábánál fogva, és így szólt:

– No, majd dolgozom én mindjárt!

Azzal – miközben azok két kezükkel kaparásztak a földön – összetakarította velük az egész rétről a szénát. Mikor elkészült, eleresztette őket. Azok nyomban hazatakarodtak vérző kezükkel, nagy részük még sántított is hozzá, és panaszkodtak a gazdájuknak.