Sárkánymese

Olvasási idő: 2 Perc Valamikor régen, a zsadányi rétek alján, ahol a Kalára-árok beleszalad a Holt-Körösbe, élt egy pákász. Három szeme volt. A harmadik szeme épp a homloka közepén, ezzel látott át a nádason. Ha egy farkas jött a kunyhója felé, úgy meglátta, mintha sík földön jött volna. Keresztüllátott a felhőkön, a ködön is, nem volt titok előtte.

Ennek a pákásznak, akit öreg Andrásnak hívtak, volt egy gyönyörű, fehér arcú lánya. A szeme olyan kék volt, mint a jácintvirág, a haja, mint a kukorica selyme. Amikor az beült az apja csónakjába, a sok hal, rák, teknősbéka, vidra mind körbevették, s hallgatták az énekét. Még a nap is meggondolta magát, s kisütött, ha ő énekelt, és messze, a legmélyebb vízből a tizennégy fejű sárkány is kidugta az egyik fejét.

Ez a sárkány, ha szépen sütött a nap, kifeküdt a zsombékra, nyújtózkodott a beste, de beérte kecskebékákkal is, egy-egy tehénnel, disznóval, lóval, ha arra kóboroltak. Embert nem bántott soha. A pákász lányát, Gyöngyöt meg annyira megszerette, hogy egyszer, mikor a legszebben dalolt, elvitte magával.

A sok apró állat rémülten szaladt a pákászkunyhóhoz, lett nagy sírás-rívás, keresték Gyöngyöt, de apja-anyja hiába ment csónakkal utána, a sárkány felborította őket, s azt mondta a kint lévő fejével:

– Ha még egyszer utánajösztök, megeszlek benneteket!

Ezzel otthagyta a síró-rívó öregeket, mohából, gyepből, árvalányhajból csodaszép kunyhót csinált Gyöngynek, a nyálával kívül-belül bekente, úgy ragyogott, mint az üveg, ha rásütött a nap. Ennivalót is ő hozott neki, vadrucát, halat, sulymot a szájából, tüzet fújt rá, úgy sütötte meg, Gyöngy mégis napról napra fogyott, hervadt, mint a dérütötte rózsa.

A sárkány egész nap csak nézte a lányt, biztatta, hogy énekeljen neki, de hiába.

Így telt el majd egy esztendő, mikor az öreg András elbeszélte nagy szomorúságát a csikósbojtárnak, Jancsinak. A bojtár nagyon régen szerette a szép Gyöngyöt, de az öreg mindig azzal hitegette, hogy csak akkor adja neki, ha számadó lesz belőle. Pedig igen hozzávaló volt a bojtár.

Most meg nagyon elbúsulta magát, s ahogy így búsult, odaszaladt hozzá a kedves sötétpej csikaja, amelyiken ember még sosem ült, és megkérdezte tőle:

– Mit búsulsz, édes gazdám?

Elmondja erre nagy bánatát Jancsi, mire a csikó:

– Sose búsulj! Adjál nekem estére három villa friss szénát, három rocska abrakot s hozzá három lapát eleven parazsat! Úgy odaviszlek Gyöngyhöz, hogy a sárkány észre sem veszi! De a vasvillát kend be vasfűvel, s hozd magaddal!

Megörült a beszédnek Jancsi bojtár, szaladt máris az öreg Andráshoz, hogy mire feljön a nap, ő is meghozza Gyöngyöt, de végre adja neki feleségül, ne hitegesse, ahogy szokta!

– Minden úgy lesz, édes fiam. Ha ő szeret, hát viheted. De várj, megnézem az egyik szememmel, itt a homlokom közepén, hogy fent van-e még a sárkány. Ha már jó mélyen alszik, akkor indulj!

Visszament hát Jancsi a csikajához, megetette három villa szénával, három rocska zabbal s három lapát eleven parázzsal. A vasvillát bekente jól vasfűvel, el ne törjön, ha ütésre kerül a sor. Felült a sötétpej csikajára, s nekiindult az éjszakának.