Izgalom A Tanyán

Olvasási idő: 7 Perc

A nagy tél beszorította az embereket a tanyára: Csak így röviden mondták, pedig az a „tanya” nem olyan közönséges tanya volt, amilyen a szegény emberé szokott lenni, aki ha kiszorul a faluból a földecskéjére, hát ott paticsból ver egy ilyen-olyan viskót, befödi szalmazsuppal (jobb híjján). Melléje ragaszt valami alfélét, a viskót vagy bemeszeli, vagy nem; ültet a viskó hátuljához néhány akáccsemetét (ha ugyan ültet); s ha még kutat is sikerül neki ásni a kerítetlen udvarra, akkor kész a tanya.

Mondom, ez nem ilyen egyszerű tanya volt, hanem egész telep, ahol rendes verandás háza volt a „tiszt úrnak”; több épület szolgált cselédlakásnak; voltak istállók s ólak, sőt magtár, meg góré is volt. Az egész egy kis falu képét mutatta, kivált minthogy a nagy kert elején, a dombon, kápolna keresztjén csillant meg derült időben a napsugár. A tanyai cselédség minden második vasárnap misét hallgathatott ott.

A nagy tél itt olyan volt, hogy a hóban még az ökör is csak nehezen bírt lépni; megkellett szüntetni minden külső munkát; még csak trágyát hordani sem lehetett a földekre, mert eldőlt a jószág a terhes szekérrel a mély hófuvatagokban. Így hát nem volt egyéb mit tenni, mint őrizni a „tanyát” és akörül találni holmi egymás tenni-venni valót. Fát hasogattak az emberek; megtisztogatták a bundásszőrű jószágot; kukoricát morzsoltak; szecskát vágtak; foglalkoztak valahogyan, ahogy éppen lehetett; s akinek már semmi munkaféle sem jutott, az ácsorgott, pipázott, nézelődött.

Valami sok néznivaló nem volt, de akinek egyéb mulatsága nincs, annak az a csekély szinház is megteszi, amit a mindenféle tanyai „féreg” mozgolódása kinál. Például a varjaké, amelyek megjönnek erős téllel az isten tudja honnan és ellepik a tanyai szemétdomb környékét; meggondoltan lépegetnek a hóban és örökké keresnek-kutatnak valamit, amit el lehetne nyelni. Olyan különös, gubbasztó halálmadarak ezek a csupaszszájú fekete varjak ilyenkor. Lomha repüléssel lendülnek arrább; fáradtan ereszkednek lefelé s végül szinte leesnek inkább, semmint leszállnak; némelyik óraszámra ül a zúzmarás galyak közt, gömbbé zsugorodva, mintha a fehéren csillanó, tündéri zuzmaralombozattal ékes fának, nagy fekete virágai volnának. A varjak hang nélkül suhannak; egyik jön, másik megy; aztán egyszerre seregestül kél fel, hogy újra leszállingózzék, minden rendszer és minden igazi összetartás nélkül. Ámbár sokan szeretnek együtt lenni, de nincs köztök kettő, amelyik egymáshoz húzna. Néha szárnyra kap valamelyik s elválik a tömegből másfelé, úgy hogy vissza sem jön.

Mindezt el lehet nézni annak, aki nem únja.—De van egyéb is, más elevenség is;—a pipiskék, a sármányok, a cinkék… Ezek mind a téli tanyakörnyék rendes hozzátartozandóságai. A verebekről nem is szólva. Közülök a cinkék ilyenkor a kert madarai, a többi az udvaré. A hulladék-féle csalogatja együvé szegényeket. De ki gondol arra, hogy ők „szegények”, amikor hallja a pipiske vidám tyürütyűtyűjét s látja a citromsárgán ragyogó ékes sármányokat, amelyek őszi nyárfalevél színével szálldosnak le a fáról, a sövényről, a többi szárnyas proletár közé. Hang kevés van; a kuvasz csöndes, nincs kit megugasson; hisz ilyenkor még a garabonciás diák sem vándorol.

Gebe írnok úr a hízóknál mulatozott egy kicsit, azoknak a röfögése kísérte egyik óltól a másikig: megvakargatta a rózsaszín pofájú Yorkshirek széles szalonnás hátát; azok kéjesen csemcsegtek rá és szuszogva, fújva hálálkodtak neki. Csak akkor térült el tőlök az írnok figyelme, amikor felharsant a tiszti udvar felől az öreg Mári vészvijjogása:—Jaj, hogy a menykő csapja agyon, hát nem itt járt már megint? hát nem megfojtotta a legszebb plymuth jércénket, a bestelelke?!… A nagy siránkozást többszörös szidalom fűszerezte és Gebe Karcsi mintha a saját nevét is hallotta volna a vén cseléd szájáról. Hogy annak az írnoknak is mjndenre futja az idejéből, csak ezzel a baromfigyilkos görénynyel, vagy miegyéb istenátkával nem bir; s a többi…

Az írnok arra sietett, ahol Mári jajongott. Az elkeseredett nőszemély zászlóként lengette feléje a megfojtott plimuthot. Biz az idei jérce létére volt akkora mint egy nagy magyar kakas. Kár volt érte, hogy olyan csúf halállal végezte. Át volt harapva a torka; sőt a feje sem volt a nyakán; kiszítta a vérét valami bitang gyilkos.

Gebe rögtön tudta, mi lehetett az, Mondta is. Nem görény a bűnös, Mári néni, hanem nyest; kövi nyest; láttam már a nyomát.

—Ütötte is a nyomát.—bottal úgy-e?—csúfolódott a bizalmasságra kapatott öreg házibutor.—Már látom el kell hivatni az erdész urat, hogy itt rend legyen egyszer; hogy meg ne egyen bennünket a farkas. Ha én az úrfi volnék, már régen széthánytam volna ezt az egész tanyát; a farakásokat, ni, ott az istálló mögött; bizonyosan abban bújkál a nyest, vagy mi a csuda. De persze, sok a dolgunk, minduntalan meg kell tömni a pipát úgy-e? Pedig itt van a sok jó kutya, amivel nyestet lehetne fogni: gyere ide Kormos! Bundás! Harcsa! Hektor! Kuszuri! Puszuri! hej ide, mind-mind!

Olyan különös hívással sikogta el ezeket a kutya neveket, hogy egyszerre ott volt a féltucat mindenféle kutya s eb, körülötte. Kormos, Bundás, Harcsa, megannyi lompos kuvasz; Hektor, a kasznár úr vizslája és Kuszuri meg Puszuri, két kaján pofájú ravasz „dakli”.

Erre a hívásra a poklok fenekéről is megjöttek volna, mert ilyen hangon szokta őket „Mári mama” (a kutyák számára az volt) ebéd idején összecsőditeni. A kuvaszok a farkukat csóválgatták és maguk elé eresztették Hektort; tudták már az illendőséget, hogy azé az elsőség. De a két dakli nem igen respektálta a vizsla-arisztokrataságot, hanem csak ráugrált Máriára s meghengergőzött a mamuszán, amelyet télen papucsképen viselt.

—No, itt vannak!—bíztatta az írnokot;—ha még ez a hadsereg sem elég egy rongyos nyestnek, akkor nem is vadász maga! Jaj, szegény, kedves, szép jércikém, jaj!…

Gebe gondolt egyet.—Jól van no,—mondta,—széthajigáltatom a rőzsét, legalább lesz dolog vele, ha megint össze kell rakni. Ki az ördög tudja azt, hol bujkál azóta az a bitang kis hóhér?

Nagy immel-ámmal és édeskevés reménységgel mondta. De a véletlen éppen a legjobbkor avatkozott bele a dologba. Futvást jött a kis kanász és lihegve újságolta, hogy a disznóólból egy fehérhasu vadmacskát kergetett ki, amelyik egyenest a rőzse alá szaladt.

Egyszerre kiáltotta az írnok is, Mári is: a nyest.

Most már hiteles alapon lehetett elindulni. Gebe kedvre kapott. Összecsődítette hirtelenében a béreseket; azok jobbára úgyis csak a napot lopták. Kihozta az irodából a puskáját, amelynek ugyan csak egy kakasa volt, ellenben a másik csőhöz szolgáló ravasz el volt törve. Hja! így van az, ha tilalmas a vadászat az urasági birtokon; minek legyen akkor becsületes puskája az irnoknak?

Mári bíztatta a kutyákat:—Oda menjetek ni, az írnok úrhoz; ha megfogjátok a nyestet, olyan csontokat kaptok, hogy megfulhattok tőle.

A puska láttára a vizsla, meg a két dakli mindjárt érdeklődéssel csatlakozott Gebéhez; a kuvaszok hátul maradtak, de látszott rajtok, hogy a szokatlan készülődés felkeltette a kiváncsiságukat. A béresek vasvillával vonultak ki, és a tanyai karaván, megértvén, miről van szó, csakhamar elindult „nyestet fogni”.

*