Bogáti Babonája

Olvasási idő: 5 Perc

Amikor Bogáti Janit végre kinevezték a k—i uradalomba alerdésznek, elszánta rá magát, hogy lesz ami lesz, de ő mégis megkéri a Steinhuber Nusika kezét az apjától, a mogorva főerdésztől, aki pedig ő rá nem nézett jó szemmel. Vagy két esztendővel ezelőtt ugyanis Jani behajttatott a kerülőkkel az egyik erdőrészből hat tehenet, amelyek tilosban legeltek s aztán nemcsak az sült ki, hogy azok a tehenek a főerdész uréi, hanem az is, hogy nem volt neki háromnál több tehéntartása, mégis hatot tartott, amiért az uradalomtól jókora orrot kapott. Azóta nem szenvedhette az akkori erdészsegédet, Bogátit, aki most végre alerdész lett.

Egyetlen megnyugvása az volt Janinak, hogy Nusikával már megértették egymást; sőt még Lencsi mama—aki bolondja volt a leánykájának—sem rontott a dolgukon, hanem inkább segített nekik módjával, amennyire az urától való félsze engedte.

Máskor nem találkozhattak a gyerekek, csak ha Steinhuber papa kint járt az erdőn; ami ugyan jóformán naponkint megesett, de csak akkor volt a dolog bátorságos, ha valahova messzebb ment ki, amikor haza sem került estig. Ilyenkor a tarisznyájában elemózsiát vitt magával. Ámbár rá nem bízta ő azt az erdészsegédre, hogy mikor hova megy és mi a szándéka, de a segéd az alsóházban mégis mindent megtudott; mert Onnan (ott lakott, tudniillik) felgukkerezett kora-reggelenkint a Nusika ablakára s ha abban cserepes virág volt, ez azt jelentette, hogy a papa este elemózsiát csomagoltatott, tehát ma nem lesz itthon. Ilyenkor minden furfanggal megcsinálta Jani, hogy egy félórácskára akármi más dolgától is hazaszökjék s a Lencsi mama gondos felügyelete mellett meglátogassa az ő Nusikáját.

Szép nyári idő volt,—vasárnap estefelé—amikor ünnepi parádés zöldkabátban közeledett a felsőházhoz a mi ujdonsült fiatal alerdészünk.—Legfeljebb kidob az ajtón s akkor majd visszamegyek az ablakon, gondolta;—ha pedig sokat teketóriázik, megszöktetem Nusikát Lencsi mamával együtt… Nem folytathatta a tervezgetését, mert a nyitott ablakon át nagy zúgás-morgás-pattogás-káromkodás és mennydörgős patália hallatszott ki. ami megdöbbentette. Rosszkor jövök, mormolta;—de már nem állott meg; hisz félútról visszatérni kész kudarc és bizonyos szerencsétlenség. Hallotta, hogy kiabál az öreg Frici papa odabent, mérges indulattal, még jobban kitekerve a magyar szavak nyakát, mint rendesen.

—Szépen van aztat; Donnenvetter! Ha aztat az írás elő nem gyun, lőhetek magamba főbe piff-paff!

Erre a szigorú beszédre Lencsi mama csillapító szavai következtek, meg a Nusi keserves sírása. Ha még ingadozott volna is Jani, hogy most mit csináljon: ez a sírás becsalta. Nem minden kockázat nélkül toppant be.

—Jó estét kivánok; mi a baj?—kérdezte, készen arra, hogy a tüzet köpködő „princi” rajta tölti ki a haragját.

Steinhuber elibe pattant.—Hogy mi a bajod? Tufferflucht! Aztat kérdezd meg ezektől ni! Megvetéssel mutatott a nőkre:—ezek a bajod!—fejezte be röviden, mire Nusika újabb síróversbe kezdett.

Lencsi mama volt még a legnyugodtabb, vagy csak úgy mutatta. Ő is halvány volt és hadarva beszélt.

—Majd én elmondom, mi történt, úgyis szükségünk lesz magára, Bogáti. Gombázni mentünk Nusikával mindjárt ebéd után, s az erdő szélén találkoztunk az ispán úrral, aki a fogatán éppen idetartott. Egy pénzeslevelet hozott az uramnak az erdőmester úrtól; mondtuk, hogy apus nincs otthon, csak estére jön meg, hát ideadta a levelet nekünk. Nusika beletette a retiküljébe. A retikül pedig vagy lecsúszott a karjáról vagy leszakadt, amikor a bokrok közt bujkáltunk. A hármas kőnél, ahol Nusika a zsebkendőjét kivette belőle, még megvolt; azután már csak itthon vettük észre, hogy sehol sincs; a gombáskosár is a Nusika karján volt, az eltakarta a retikült, amellett nem tünt föl, hogy ott van-e, nincsen-e. Most aztán kész a baj; pedig a Nusika opálos gyűrűje is benne volt.

—No ja!—kiáltotta közbe dühösen Frici papa:—a gyűrűt sincsen; pedig még tartozok rá. Azt a levelet benne volt a munkások bére egész hétre, több mint kétezer forintok. Mink hétfőn fizetjük, hogy vasárnap a korcsmában el ne idd. Most én mit csinálok? Hova leszek? Ki segít én rajtam?!

Bogáti nagyot gondolt. Kivágta a rezet jó keményen:—én!

A főerdész elnémult, rábámult.—Maga?!… mit tud maga? ezek húsz kilométert szaladgáltak az erdőben; hol megleled ott egy kis retikül, holnapig?! mert sürgős.

—Én még ma meghozom. De egy feltételem van.

Steinhuber gyanakodva várta, hogy ugyan mi az és kérdőn pislogott rá.

—Főerdész úr nekem adja Nusikát!