Milton és bulka
Szereztem magamnak egy vizslát, fácánvadászatra. Ezt a kutyát Miltonnak hívták; magas volt és sovány, foltos szürke; hosszú alsó ajka s füle lelógott, nagyon erős és értelmes állat volt.
Bulkával nem marakodtak. Soha semmiféle kutya nem marakodott Bulkával. Csak annyi kellett, hogy megmutassa a fogát, s a kutyák behúzták farkukat s eloldalogtak mellőle.
Egy alkalommal elmentem Miltonnal fácánt lőni. Egyszer csak Bulka szalad utánam az erdőben. Vissza akartam kergetni, de sehogy sem sikerült. Hazamenni vele, hogy eltereljem a figyelmét, nagy út lett volna. Gondoltam, talán nem zavar majd és tovább haladtam. De mihelyt Milton megszimatolta s keresni kezdte a fűben a fácánt, Bulka előre száguldott s minden irányban szaglászni kezdett. Arra törekedett, hogy Miltont megelőzve felhajtsa a fácánt. Mihelyt megneszelt valamit a fűben, ugrálni és forgolódni kezdett; de hát a szimata rossz volt, s nem tudta egyedül megtalálni a nyomot, csak nézett Miltonra s odaszaladt, amerre Milton fordult. Mihelyt Milton nyomra bukkant, Bulka előreszaladt. Visszahívtam, megvertem, de semmire sem mentem vele.