Mi történt bulkával pjatyigorszkban

Olvasási idő: 3 Perc

A kozáktelepről nem Oroszországba utaztam egyenesen, hanem előbb Pjatyigorszkba mentem, s ott töltöttem két hónapot. Miltont odaajándékoztam egy kozák vadásznak, de Bulkát magammal vittem Pjatyigorszkba.

Pjatyigorszkot azért nevezik így, mert a Bes-tau hegységben épült. Bes tatárul azt jelenti: öt, tau meg hegyet jelent. Ebből a hegységből kénes hévíz fakad. Ez a víz forró, mint a fövő víz, s a hely felett, ahol kibuzog a hegyből, mindig pára lebeg, mint a szamovár felett. Az a hely, ahol a város épült, szemvidító, szép táj. A hegyeikből hévízforrások fakadnak, s a hegy alatt a kis Podkumok folyócska folydogál. A hegyen – erdőség, körös-körül mező, a távolban pedig a Kaukázus mindig idelátszó, nagy hegyei integetnek. Ezeken a csúcsokon sohasem olvad el a hó, mindig fehérek, mint a cukor. Az egyik hegy az Elbrusz, mint egy fehér cukorsüveg, mindenünnen látszik, amikor derült az idő. A hévízforrásokhoz betegek jönnek gyógyulni, a források felett lugasokat, fedeleket építettek, körös-körül kerteket telepítettek és utakat vágtak. Reggelenként szól a zene, isszák a gyógyító vizet vagy fürdenek, sétálgatnak.

A város maga hegyen fekszik, a hegy alatt falusi telep van. Én ezen az alsó telepen laktam, egy kis házikóban. A házikó udvarban állt, az ablak előtt kis kert volt, a kertben a házigazdám méhei voltak elhelyezve – nem tönk-kaptárakban, mint Oroszországban, hanem kerek, fonott kasokban. A méhek arrafelé olyan szelídek, hogy én reggelenként ott üldögéltem abban a kis kertben Bulkával a méhkasok között.

Bulka ott járt közöttük, csodálkozva figyelte a méheket, szimatolt, hallgatta a zsongást, de olyan óvatosan ment el köztük, hogy nem zavarta őket és ők sem bántották.

Egy reggel – éppen a fürdőből tértem haza – leültem künn a kiskertben a kávémat meginni. Bulka elkezdte vakarni a fülét s az örvét csörgette. A csörgés izgatta a méheket, s ezért levettem Bulka nyakáról az örvét. Kis idő múlva különös és rettenetes zajt hallottam a városból, a hegy felől. Kutyák ugattak, üvöltöttek és szűköltek, emberek ordítoztak, s ez a lárma jött lefelé a hegyen s egyre jobban közeledett a telepünkhöz. Bulka abbahagyta a vakarózást, fehér fogú, széles fejét két fehér alsólábára fektette, nyelvét kilógatta, ahogy szokta, s csendesen feküdt mellettem. Mikor meghallotta a zajt, mintha megértette volna, miről van szó, hegyezni kezdte a fülét, fogát vicsorgatta, felugrott és üvöltözni kezdett. A zaj egyre közelebb jött. Mintha a város minden kutyája nyítt, vonított és ugatott volna. Odamentem a kapuhoz, hogy kinézzek, s a házigazdám is odajött.

– Mi az? – kérdeztem.

Ezt felelte:

– Ott jönnek a tömlöcből a rabok, s verik agyon a kutyákat. Elszaporodtak a kutyák, s a városi elöljáróság elrendelte, hogy agyon kell verni minden kutyát a városban.

– Micsoda? És Bulkát is agyonverik, ha eléjük kerül?

– Nem, olyan kutyát, amelyiknek örve van, nem ütnek agyon.

Ahogy kimondtuk a szót, a rabok már bejöttek az udvarra.

Elöl katonák jöttek, mögöttük négy megláncolt rab. Két rabnak hosszú vashorog, kettőnek dorong volt a kezében. A kapunk előtt az egyik rab elkapott a horoggal egy kisebb házőrző-kutyát, kivonszolta az utca közepére, a másik meg püfölni kezdte a doronggal. A kiskutya rettenetesen visított, a rabok pedig valamit kiabáltak s nagyokat röhögtek. A horoggal dolgozó rab megfordította a kutyát, s mikor látta, hogy már kimúlt, kinyújtotta a horgot, s kezdett körülnézni, hogy nincs-e más kutya arra.