Mese a három nővérről

Olvasási idő: 4 Perc Egyszer egy király kilovagolt vadászni, és az erdő közepén talált egy kis kunyhót. Közelebb ment, és nézi, hogy mi van bent. Ott három lány font és beszélgetett.

Az egyik mondja:

– Ha engem venne feleségül a király, egy szál lenből az egész királyi udvart felöltöztetném.

A másik mondja:

– Ha engem venne feleségül a király, egy rozskalásszal megetetném az egész királyi udvart.

A harmadik mondja:

– Ha engem venne feleségül a király, nagyon szép gyerekeket szülnék neki, a homlokukon nap, a tarkójukon hold, az arcukon pedig csillagok.

A király amint ezt meghallotta, hazatért, majd másnap küldi a szolgáit, hogy hívják el ezeket a lányokat az udvarába.

– Miről beszéltetek, lányok, amikor tegnap fontatok?

A nővérek megijedtek, leginkább a legfiatalabbik, de a király mondja neki:

– Ne félj, én feleségül veszlek téged, a másik kettőt pedig felfogadom szakácsnak és pék­mes­ternek.

Eltelt egy év, a király háborúba ment, a királyné pedig, miután egyedül maradt, egy fiúnak adott életet, aki olyan szép volt, mint ahogyan megígérte: a homlokán nap, a tarkóján hold, a két arcán pedig csillagok. A nővérei megirigyelték, hogy ő királyné és ilyen szép fiút szült. Éjjel ellopták tőle a gyereket, és a helyére egy kutyát fektettek. A királyné levelet küldött a férjének, hogy „fiam van”, de a nővérek átjavították, hogy „kutyám van”. Felébredt a király­né. Megrémült, keresi a kicsinyét, de sehol sem találja, hiszen a gonosz nővérei már elásták a kertben. Amikor hazatér a király, a nővérek mondják:

– Minek neked ilyen feleség? Vidd el az erdőbe!

A király csak nem vitte. Sírt, sírdogált a királyné, de egy év múlva lányt szült. Ugyanolyan szépet, mint a fia volt. A király ismét háborúban volt. A nővérek eltemették a kislányt is, a helyére pedig egy sulykot tettek.

Jön haza a király, mondják neki a nővérek:

– Vidd el az ilyen feleséget az erdőbe! Mi hasznod van belőle?

A király el is vitte, majd feleségül vett egy gonosz boszorkányt, akit a nővérek néztek ki neki.

Ott pedig, ahová eltemették a kisfiút meg a kislányt a kertben, kinőtt egy almafa meg egy körtefa. A király szedte le az almafáról az almát, a körtefáról a boszorkány a körtét. A körtefa mondja:

– Jó teneked, testvérkém, hogy téged az igazi apád szedett le, de engem a gonosz boszorkány.

Meghallotta a gonosz boszorkány a körtefa szavát, mondja a királynak:

– Keserű az alma, savanyú a körte, ki kell vágni ezeket a fákat, és ágyakat kell csinálni belőlük.

A király kivágatta az almafát és a körtefát, ágyakat csináltatott. Az almafaágyon aludt a király, a körtefaágyon a királyné.

Éjjel hallják, hogy beszélgetnek az ágyak. A körtefa mondja:

– Jó neked, testvérkém, hogy terajtad az igazi apád alszik, énrajtam a gonosz boszorkány.

Meghallotta a boszorkány és megdühödött:

– El kell égetni az ágyakat, megette a szú, széthullnak, mi hasznunk van belőlük.

A király szót fogadott a gonosz boszorkánynak, összevágatta az ágyakat és elégette. A bo­szor­kány pedig szitában kivitte a hamut és széthintette a kertben. Szaladt arra egy bárány, megnyalta a hamut, majd két kisbárányt ellett, amik olyan szépek voltak, mint amilyeneket eddig még nem láttak. A homlokukon nap volt, a tarkójukon hold, az oldalukon pedig csillagok. Az egyik barikát a király veszi a kezébe és simogatja, a másikat pedig a gonosz boszorkány. Az egyik kisbárány mondja a másiknak: