Türelem-kő, türelem-kés

Olvasási idő: 5 Perc

Volt egyszer egy szegény asszonynak egy lánya. Az asszony odajárt fehérruhát mosni, a lányka meg otthon foglalatoskodott a hímző asztalánál.

Ül egy nap az ablakánál és a mint javában dolgozgat, ime egy kis madár repül a himzőasztalára és azt mondja a lánynak: «Óh leányka, szegény leányka, egy halottnál a kiszmeted». Azzal ismét elrepül. Oda lett a lány nyugalma és beszéli este az anyjának, hogy miket mondott neki egy madár. «Ajtót, ablakot jól zárj be – mondja neki az anyja – úgy ülj a munkához».

Másnap reggel ajtót, ablakot bezár, úgy fog a lány a munkához. De egyszerre csak prrr… és ott a kis madár a himzőasztalán. «Óh leányka, szegény lányka, egy halottnál a kiszmeted,» és azzal ismét elrepül. Még jobban megijedt a lány ezen a beszéden és panaszolja ismét az anyjának. «Másnap – tanítja az anyja – ajtót, ablakot megint zárj be és menj be a szekrénybe. Gyujts benne gyertyát és úgy dolgozz.»

Alighogy elmegy reggel az anyja, bezár a lány mindent, gyertyát gyújt és himzőasztalostúl bezárkózik egy szekrénybe. De alig tesz egy-két öltést, ott a madár előtte és: «Óh leányka, szegény leányka, egy halottnál a kiszmeted», prrr… kirepül. Azt se tudta a lány, hova legyen nagy nyugtalanságában. Félredobja a munkát, és egyre azon töri magát, hogy mit jelenthet az a mondás. Az anyja se különb, a mint megtudja este a dolgot; otthon marad másnap reggel, hadd lássa ő is a madarat. De biz a ki nem jött többet, az a madár volt.

Örökös a nyugtalanságuk, vége van a nyugalmuknak. Ki se mozdulnak a házból és egyre lesik, egyre várják, hátha megint bevetődik a madár. Jönnek egynap a szomszéd lányok és kérik az asszonyt, hogy engedje el velük a lányát. Mulatozni mennek a szabadba, hátha elfelejti köztük a buját. Nem meri az asszony elbocsátani, de úgy igérik, hogy vigyáznak rá, úgy fogadják, hogy nem tévesztik szem elől, hogy rábirják végre.

Megy a sok lány a mezőre, tánczolgatnak, pajzánkodnak, míg csak le nem szállóban a nap. Hazajövet megállanak egy forrásnál és egyet-egyet isznak belőle. Oda megy a szegény asszony lánya is, és a mint iszsza a vizet, ime egy fal van közte meg a lányok közt. De olyan egy fal, hogy szem olyat még nem látott. Hang át nem juthat olyan magas, ember belül nem kerülhet, olyan széles. Óh be megijedt a sok szegény lány. Olyan siránkozás, olyan futkározás, olyan kétségbeesés, hogy mi lesz már a szegény lánynyal, mi lesz a szegény anyjával.

«Nem megmondtam, – mondja az egyik – hogy ne hívjuk magunkkal.» «Mit mondjunk most az anyjának – sopánkodik egy másik – hogy kerüljünk színe elé.» – «Ez az oka, az az oka; te hívtad őt; nem, te hívtad», egyre folyik köztük a szó, egyre nézik a nagy falat.

Az anyja várja ezalatt a lányát, kiáll a kapu ajtóba és úgy lesi a jöttüket. Jönnek a lányok nagy siránkozva és alig merik az asszonynak elmondani, hogy mi lett a lányával. Fut az asszony a nagy falhoz, és belül a lánya, kivül az anyja, addig sírnak-rínak, míg csak a könyükben tart.