Elenytė, az árvalány meg joniukas, a kisbárány

Olvasási idő: 3 Perc Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisfiú, Joniukas meg a nővére, Elenytė. A szüleik meg­haltak, ezért kettesben elindultak szerencsét próbálni.

Tavasz volt, melegen sütött a nap. Joniukas megszomjazott, inni szeretett volna, de nem volt a közelben patak. Amint mentek az úton, észrevett a homokban egy patanyomot, ami tele volt vízzel és mondja a nővérének:

– Elenytė, nagyon szomjas vagyok! Kiiszom a vizet ebből a nyomból.

A testvére azonban így szólt:

– Ne igyál, testvérkém, lóvá változol.

Tovább mentek. Joniukas meglátott egy ökörnyomot, tele vízzel. Ki akarta inni a vizet, de Elenytė megint figyelmeztette:

– Ne igyál ebből a vízből, mert ökörré változol.

Tovább mentek. Joniukas szomjas, nem megy tovább. Meglátott a homokban egy bárány­nyomot, és nem fogadva szót a testvérének, kiitta belőle a vizet. A lány csak azt látta, hogy már sehol sincs a fivére. Megint körülnézett, és a testvére helyén egy bárányt pillantott meg. A kislány sokáig sírt átölelve a bárány nyakát, de a sírás mit sem segített: a testvére csak bárány maradt.

Megy a lány tovább, vezeti a bárányt. Estefelé odaért egy király palotájához. Félt bemenni az udvarra, mert ott harapós kutyák voltak; felmászott egy szénakazalra, felvitte a bárányt, és elaludt. Reggel a király meglátván, hogy valaki fekszik a szénában, odaküldte a szolgákat, hogy nézzék meg, ki van ott. A szolgák, amikor visszatértek, mondják a királynak, hogy a szénában egy nagyon szép lány fekszik, és az ölében egy kisbárányt tart. A király megparan­csolta, hogy a lányt vezessék eléje. A szolgák odavezették. A király, amikor meghallotta, hogy a lány árva, elhatározta, hogy felneveli. És így a lány ott is maradt a királyi palotában.

Egy idő múlva a királynak az az ötlete támad, hogy levágja a bárányt. A kislány kéri a királyt, hogy ne vágja le a bárányt, mert az az ő testvére. A király először nem akarta elhinni, de végül csak hallgatott rá, és meghagyta neki a bárányt.

Eltelt néhány év. Elenytė felnőtt. Karcsú, szép lánnyá fejlődött. A királynak nagyon megtet­szett, feleségül vette. De ugyanott élt egy gonosz boszorkány, aki azt akarta, hogy a király őt vegye feleségül. Ez a boszorkány most nagyon irigyelte Elenytėt: elhatározta, hogy bármi is történjék, végez vele.

Elenytė egyszer elment fürdeni. A gonosz boszorkány belelökte a vízbe, maga pedig felöltö­zött a ruhájába és bement a királyi palotába, hogy elfoglalja Elenytė helyét. A lány, amikor belökték a vízbe, nem fulladt meg, hanem aranyhallá változott. A boszorkány, amikor eljutott a palotába, betegnek tettette magát. Ágyba feküdt és így szólt a királyhoz:

– Mennyire elegem van már ebből a bárányból! Parancsold meg, uram, hogy levágják.

A király megijedt.

– Félrebeszélsz? – kérdi. – Le akarod vágni a bárányt? De hiszen mindig azt mondtad, hogy ez a te testvéred, Joniukas…és úgy óvtad, szeretted.

A gonosz boszorkány így felelt:

– Akkor bolond voltam…azt csak úgy mondtam… még hogy egy bárány lenne a testvérem? Most beteg vagyok, és ha nem kapom meg ennek a báránynak a húsát, akkor meghalok.

A király mondja neki, hogy egyen meg egy másik bárányt, de a boszorkány egyre csak ismé­tel­geti, hogy ha a király nem vágja le ezt a bárányt, akkor ő meghal. A király nagyon sajnálta a bárányt, nem vágta le. Nagyon különösnek találta, hogy a felesége, aki annyira szerette a bárányt, most meg akarja enni a húsát.