A várőr és okos leánya

Olvasási idő: 6 Perc

Egy szegény várőrnek tizenöt gyermeke volt, és nem volt mit enniük. Ezért egy szép napon kivette a templom orgonájából azt a szalonnát, amit a plébános előrelátásból odarejtett, s a nagy részét gyermekeivel együtt elfogyasztotta. Az utolsó darabkát azonban apró kockákra vágta, leemelte az oltárról a két szent szobrát, odaállította a templom közepére, egy kis tüzet rakott mellettük, aztán elszaladt a plébánoshoz így kiáltozva:

– Plébános uram! Plébános uram! A két szent eszi a plébános úr szalonnáját! Jöjjön csak gyorsan, és nézze meg, hogyan sütik!

A pap gyorsan a templomba sietett, s haragjában felkapta a két szent szobrát, és azon nyomban belehajította a tűzbe úgy, hogy mindkettő pozdorjává égett.

– Többet bizony nem eszitek meg az én szalonnámat! – kiáltotta aztán elégedetten.

Hamarosan megbánta azonban, amit hirtelen haragjában tett. Közeledett ugyanis a vasárnap, és mindennek tetejében az a hír járta, hogy a király erre utaztában szintén meg akarja látogatni a templomot.

Így szólt hát a várőrhöz:

– A te bűnöd, hogy elégettem a két szent szobrát. Most tehát szedd össze a sütnivalódat, és adjál tanácsot, mitévő legyek, különben meggyűlik a bajod!

– Ne aggódjon, plébános úr – felelte a várőr. – Van két jó szomszédja, az András meg a György, azok mindketten jámbor, békés emberek, és szívesen megteszik a maga kedvéért, hogy odaállnak szentnek az oltárra.

Ez okos tanács volt, és a pap meg is kérte a két szomszédot, tennék meg neki ezt a szívességet.

Vasárnap kora hajnalban felöltözött hát a két szomszéd szépen, olyan köntösbe, amilyent a szentek szobrain láttak, és odaálltak a két üres helyre az oltáron. Sok nép jött aznap a templomba, és nagy volt a tolongás. Végül a király is megérkezett, és megkezdődött az istentisztelet.

Egy idő múlva azonban az egyik szent kinézett az ablakon, és odakiáltott a szomszédjának:

– Ejnye, de jó dolga van az én jószágomnak: átment a te kertedbe, és répát zabál!

Hallván ezt a másik, egyszeriben elfelejtette, hol van, azon melegében leugrott az oltárról, és kiszaladt a sekrestyeajtón. A másik erre azt gondolta:

– Ez még képes mérgében agyonverni a jószágomat! – azzal ő is leugrott az oltárról, és elfutott.

A nép meg a király elcsodálkoztak, és nem tudták mire vélni a történteket. Mise után a király megkérdezte a plébánost:

– Mi történt a szentekkel? Miért futottak el mind a ketten? Ilyet én még soha életemben nem láttam!

– Azért, uram királyom – felelte a plébános -, mert a templomunkat kicsinek és csúnyának találják. Már régóta mondják, hogy nem akarnak tovább itt maradni, és úgy látszik, nagyon szégyellték magukat királyi felséged színe előtt.

Okos kifogás volt ez a paptól. A király el is hitte neki, így hát kegyesen kinyújtotta adakozó jobbját, és tekintélyes összeget adott a plébánosnak ezen szavak kíséretében:

– A pénzen építtess egy nagy és szép templomot, de úgy, hogy mire visszajövök, elkészüljön!

A falu lakói nagyon megörültek, és nyomban elkezdték építeni a templomot. Mikor elkészültek vele, ezt a feliratot tették a bejárat fölé: “A mi plébániánk hívei gond nélkül élnek!”