A prérifarkas és a feketerigók

Olvasási idő: 3 Perc A feketerigók egyszer nagy táncba kezdtek. Egy dombon sorakoztak föl szép rendben: elöl az öregek, mögöttük a fiatalok, aztán nagy csivitelés, füttyszó közepette ugrándoztak le a domb tövébe, s ott így énekeltek: Madarak vagyunk, táncolunk, hegynek föl, völgynek le szálldosunk.

Füttyös madarak vagyunk.

Aztán kiterjesztették szárnyukat, fölröppentek, széles köröket írtak le a domb körül, a domb fölött, villámgyorsan csaptak le a domb tövében csillogó tótükörre, ismét fölröppentek, s kezdték elölről a rigótáncot.

Éppen arra járt a prérifarkas, s meglátta a madarak táncát.

– Ó, de szépen járjátok! Ó, de kedvesek, de szépek vagytok! Ó, ha csak egyszer is veletek szállhatnék!

Jót nevettek a madarak, de a vezérrigó így szólt:

– Miért is ne tarthatnál velünk?

– Lefelé ugrálni a domboldalról meg énekelni már tudok mondta a prérifarkas -, de ha ti közben fölröppentek a levegőbe, én továbbra is itt csücsülhetek a domb tövében, a farkammal csapkodhatom a földet, és legföljebb még egyet énekelhetek, míg ti szárnyaitokkal hasítjátok a levegőt.

– Talán mégis ki tudunk okoskodni valamit, hogy te is velünk szállhass – mondta a vezérrigó.

– Igazán? – rikkantott boldogan a prérifarkas. – Kérlek szépen, kérlek, kedves rigó, intézd úgy, hogy én is veletek szállhassak! Gondold csak meg: a földkerekén én lennék a legelső prérifarkas, aki repülni tud!

– Azt hiszem, meg tudjuk szerezni neked ezt az örömet – mondta a vezérrigó. – Ide hallgassatok, madarak! Sok tolla van mindannyiotoknak, több is, mint kellene! Mindegyikőtök adjon egy-egy tollat a farkasnak, hadd tanuljon meg röpülni!

A rigók nyomban kitéptek egy-egy tollat a szárnyukból, ám véletlenül úgy esett, hogy valamennyi madár a bal szárnyából tépett tollat.

– Nem bánod, ha a bőrödbe tűzködjük a tollakat? – kérdezte a vezérrigó.

– Dehogy bánom, dehogy bánom – mondta a prérifarkas -, tűzködjétek csak!

A madarak körbefogták a prérifarkast, s a bőre alá tűzdelték a tollakat. Kínlódott a prérifarkas kegyetlenül, de meg se nyikkant, tűrte a fájdalmat, s egyre csak az járt a fejében, hogy hamarosan együtt szállhat a madarakkal. Kis idő múlva mégis megkérdezte:

– Készen vagytok már?

– Igen, azt hiszem, elég tollad van már – mondta a vezérrigó. – Tarts hát velünk, próbálj velünk repülni!

A madarak ismét összegyülekeztek a dombtetőn, fölsorakoztak, belekezdtek a rigónótába, s szökdécseltek le a domboldalon, a domb tövéből meg fölröppentek a levegőbe.

A prérifarkasnak ugyan inába szállt a bátorsága, a taktusból is kiesett, ügyetlen szárnycsapásokkal nagy bátran mégis fölröppent. De mert a rigóktól csupa olyan tollat kapott, amit azok a bal szárnyukból téptek ki, szegény prérifarkas nagyon sután röpült, s hamarosan a földön találta magát, úgy zuhant le, hogy ijedtében, fájdalmában még a lélegzete is elakadt.

– Álljatok meg! Álljatok meg! Földre estem! – kiáltozott a prérifarkas a madarak után.

A madarak leszálltak, körbefogták a pórul jártat, s így beszéltek:

– Mikor röpülni tanul a rigófióka, éppen olyan ügyetlen, mint te vagy. Mert tudod, a szárny nem minden, a röpülést tanulni kell! Meg alighanem ritka a tollazatod.