A nap, a hold és a naptár története

Olvasási idő: 5 Perc

Nagyon régen történt mindaz, amiről most majd szó esik, olyan régen, hogy akkor még egyetlen élőlény sem lakta a földet. De az égbolton már akkor is élt és uralkodott a Nagy Törzsfőnök. Ám az eget akkor még nem világította meg semmi, bús sötétség uralkodott mindenütt.

A Nagy Főnöknek volt két fia meg egy lánya, nemzetséginek meg se szeri, se száma, ennek az égi nemzetségnek volt ő a törzsfőnöke. Az első fiának Korán Járó, a másodiknak Égboltot Járó volt a neve, a lányát pedig a Nap Támaszának nevezték. Mindhárman erősek voltak és okosak, de a kisebbik fiú mégsem volt olyan eszes, mint a bátyja. Ez a kisebbik egyszer búslakodva töprengett, de csak úgy magában: “Vajon miért sötét mindig az égbolt? És miért kellene mindörökre sötétnek maradnia?” Aztán fölállt, s így szólt a testvérbátyjához meg a húgához:

– Menjünk, gyűjtsünk fenyőtobozt!

El is mentek mind a hárman. Nagy halom fenyőtobozt szedtek. A kisebbik fiú aztán hajlós cédruságat tört, akkorát, hogy mint kerettel, körül tudta vele fogni az arcát. Erre a cédruskarikára fenyőtobozokat illesztettek körös-körül. A fivérek eztán meghagyták a nővérüknek, hogy soha senkinek ne beszéljen a fenyőtobozokkal körberakott cédrusgallyról, amit fivére az arcára illesztett. Ezután Égboltot Járó odasietett, ahol fölkel a Nap, s mire odaért, fényes lánggal világoltak az arcát körülfogó fenyőtobozok.

Az égbolton lakó nemzetség nyomban meglátta a kelet felől áradó szép fényt, s mindenki örvendezett. Az Égboltot Járó befutotta az eget. Sietnie kellett, hogy az egész eget befuthassa, még mielőtt elhamvadnának a fenyőtobozok.

A Nagy Főnök nemzetsége tanácskozásra ült össze.

– Örülünk – mondották -, örülünk, hogy fiad megvilágítja az égboltot, de miért siet olyan nagyon? Azt szeretnénk, ha hosszabb időn át örvendezhetnénk fényes világának.

A Nagy Főnök elmondotta fiának, mit beszélt a népe. Az Égboltot Járó meg elgondolkozott, mitévő legyen; de hiába gondolkozott, nem tudott semmit kitalálni, hiszen a fenyőtobozok tüze gyorsan hamvad. Így hát a következő napokon is nagy sietve járta be az eget.

A nemzetség ismét tanácskozott, kérve a Nagy Főnököt, parancsoljon rá fiára, hogy lassabban járja be égi útját, fényes világának hadd örülhessenek hosszabban.

Nap Támasza, a Nagy Főnök leánya megígérte az égi nemzetségnek, valami módon szerét ejti, hogy kívánságuk teljesüljön.

Másnap, mikor az Égboltot Járó ismét elindult mindennapos útjára, Nap Támasza is útra kelt. Délnek tartott. Amikor bátyja fölkelt keleten, ő délről elébe sietett, hogy találkozzék vele. Éppen a delelőponton, az égbolt zenitjén találkozott össze fivér a nővérrel.

A Nagy Főnök népe látta, hogy a Nap néhány szempillantásnyi időre megállt a delelőn, s az egész nemzetség boldogan így kiáltozott:

– Nap Támasza megállította a fénylő napot!

A Nagy Főnök ekkor szemére vetette az idősebbik fiának, hogy az öccse okosabb, eszesebb nála, pedig ő az öregebbik, ő volt eddig az okosabbik is. A fiú elszomorodott, arcát tenyerébe hajtotta, úgy sírt sokáig.

Amikor a Nap fáradtan megtért útjáról, nyomban elaludt. Ismét sötétségbe borult minden, elaludt a Nagy Főnök egész háza népe. Korán Járó ekkor fölkelt, fél arcát bekente csillogó ásványporral, aztán magához szólította ifjú rabszolgáját, s így szólt hozzá: