A kislányok okosabbak az öregeknél

Olvasási idő: 2 Perc

Korán jött a húsvét. Előző héten még szánon közlekedtek. Az udvarokban még fehérlett a hó, de az utcákon már patakok csörgedeztek.

Két udvar között a kis utcában hatalmas tócsa keletkezett, s a két szemben levő udvarból két leányka jött ki a tócsa széléhez – egy nagyobb meg egy kisebb. Mind a kettőt új szarafánba öltöztette az édesanyja. A kisebbiké sötétkék volt, a nagyobbiké sárga, tarkamintás. Mind a kettőnek a feje piros kendővel bekötve. Templom után kijöttek mind a ketten a ház elé, a tócsához, megmutatták egymásnak ünneplő ruhájukat és játszani kezdtek. Egyszer csak kedvük szottyant, hogy a vízben pocskoljanak. A kisebbik cipőstül akart nekiindulni a tócsának, de az idősebbik figyelmeztette:

– Ne menj be, Malasa, kikapsz anyádtól. Vesd le a cipőt, én is levetem.

Levetette cipőjét a két leányka, felkapta a szoknyáját, úgy indult egymás felé a tócsán keresztül. Malaskának már bokáig ért a víz, megszólalt:

– Nagyon mély a víz, Akulka, félek!

– Semmi az! – így a nagyobbik. – Tovább se mélyül. Gyere egyenest énfelém.

Közeledtek egymáshoz. Akulka így szólt:

– Vigyázz, Malasa, le ne fröcskölj, csendesen lépj!

Alighogy kimondta, Malaska a lábával nagyot toccsant a vízbe, végigfröcskölte Akulka ruháját. Még az orrába, szemébe is jutott a trágyaléből. Meglátta Akulka a sárfoltokat a szarafánján, megharagudott Malaskára, lehordta, utánaszaladt, meg akarta verni. Malaska is megijedt, látta, hogy rossz fát tett a tűzre, kiugrott a tócsából, szaladt haza.

Akulka édesanyja éppen arra ment, meglátta, hogy a kislánya inge, szarafánja csupa folt.

– Hol koszoltad össze magad, te alávaló?

– Malaska fröcskölt végig szándékosan.

Akulka anyja elcsípte Malaskát és egy jókora nyaklevest adott neki. Malaska bőgni kezdett, úgy rázendített, hogy az utca végéig elhallatszott. Kiszaladt az édesanyja, ráförmedt a szomszédasszonyra:

– Miért pofozod az én lányomat?

Szó szót adott, összekaptak az asszonyok. Az emberek is kisereglettek, nagy tömeg csődült össze az utcán. Ahányan voltak, egyszerre kiabáltak, senki se hallgatta meg a másikat. Civakodtak, veszekedtek, lökdösték egymást, a végén általános verekedés kerekedett volna, ha közbe nem lép egy vénasszony, Akulka nagyanyja.

A férfiak közé vetette magát, csitította őket:

– Micsoda dolog ez, kedveseim! Ünnep van, örvendezni kell most, nem verekedni. Isten ellen való vétek!

Nem is hederítettek az öregasszonyra, kicsi híja, hogy őt is fel nem döntötték. Nem is tudta volna megbékíteni őket, ha közbe nem lép a két kislány, Akulka meg Malaska. Míg az asszonyok civakodtak, Akulka szépen megtörölgette a ruháját, megint kijött az utcára, a tócsához. Fogott egy követ s elkezdte a tócsa szélén piszkálni a földet, hogy kieressze a vizet, utat vágjon neki. Malaska is odajött, segített neki, egy botocskával ásta a lefolyót a víznek. Mire az emberek összeverekedtek, a leánykák megásták a csatornát, s a víz folydogált lefelé a nagy útra, a patakba.

A kislányok forgácsot eresztettek a vízre, s a víz vitte, sodorta lefelé a forgácsot, egyenest arrafelé, ahol Akulka nagyanyja hasztalan békítette a verekedőket. Futnak a kislányok, az egyik a kis patak egyik partján, a másik a másikon, futnak nagy vígan.