A kiskakas meg a királyné

Olvasási idő: < 1 Perc Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskakas a világ végén.

Olyan szegény volt az istenadta, majd éhen veszett.

Gondolkodott nagyon, mitévő legyen, csakhogy nem jutott semmire a nagy gondolkodással. Kiment a szemétdombra, és kukorékolni kezdett.

Meghallotta ezt a királyné a palota ablakából, s lement a palota elé, hogy megnézze, ki lehet. Látja, hogy egy szép kiskakas. Megörült neki, csalogatta, de a kiskakas nem nagyon igyekezett befelé. A végén aztán csak bement, s a királyné aranyból építtetett neki ólat, ezüstülőkével.

Ült is rajta egy napig.

Hanem másnap már kereste a szemétdombot, s hogy nem találta, nagyon szomorú lett. Olyan szomorú, hogy kukorékolni sem akart.

Megsajnálta nagyon a királyné, kiengedte az útra kapirgálni.

A kiskakas örömében olyat kukorékolt, hogy a palota tulipánjai egyszerre kinyíltak, aztán uccu, vesd el magad, szaladt minél messzebb a palotától egy másik világvégi szemétdombig.

A királyné sírt-rítt, de hogy kirítta magát, elküldte a szolgálót, keresse meg, hová lett. Ment a szolgáló, rá is akadt a kiskakasra a szemétdombon, éppen nagyokat kukorékolt, örült, hogy lehet kapirgálni. Csakhogy a szolgáló addig csalogatta kukoricával, míg megfogta, s vitte vissza a palotába.

A királyné máris gyémántlajtorját csináltatott az ezüst helyébe, hogy még jobban kedvét keresse, de a kiskakas átrepült a kerítésen, szaladt újabb szemétdomb tetejére kapirgálni, kukorékolni.

Addig kukorékolt, míg jött egy zivatar, s a villám agyoncsapta.

Ha a kiskakast a villám agyon nem csapta volna, az én mesém is tovább tartott volna.