A kis ködmön

Olvasási idő: 4 Perc Volt a világon, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt egy jó modú paraszt ember, annak volt egy felesége, meg egy lyánya.

Egyszer oda, ment egy szép fiatal legény másod magával ház-tűz nézni. Mindjárt kinálták őket tyúkkal-kalácscsal, borért is leküldte az ember a lyányát a pinczébe. Lement a lyány elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; a mint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás kő a pincze egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a lyány hogy ő érte most itt vannak a ház-tűz nézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kis fia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kis fiu egyszer le talál szökni a pinczébe, csak ott ugrál csak ott ugrál a káposztás kő körül, a káposztás kő eldől, a kis fiut agyon üti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a lyány úgy annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sirt.

Már oda fent nem győzték várni, leküldte hát az ember a feleségét is: „Ugyan anyjuk, eredj le már, nézd meg mit csinál az a lyány ennyi ideig abban a pinczében, tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.“

Lement az asszony, látja, hogy ott sir a lyánya az ászkon:

– Hát téged mi lelt, hogy olyan keservesen sirdogálsz?

– Hogy ne sirnék édes anyám, mikor igy meg igy elgondoltam jövendőbeli állapotomat. Avval elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony a mint ezt meghallotta, leült a lyánya mellé, ő is rákezdte a sirást.

Nagyon megharagudott már oda fönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.

– Ejnye szedte-vette teremtette, már bizonyosan a bort folyatták el, már csak megnézem, hova vesztek?

Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se’ tudta elgondolni, hogy mi bajuk akadt?

– Hát ti ebadták, mit sirtok-ritok? mi bajotok esett ilyen hirtelen?!

– Jaj kedves apjukom, hogy ne sirnánk-rinánk – felelt rá az asszony – mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!

Itt elbeszéltek neki mindent, s úgy annyira elkeseritették, hogy az is közibük ült, segitett nekik a sirásban.

A kérő se’ győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pinczébe. Soh’se tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték neki. A kérő csak kicsibe mult, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jó izűt nevetett.

– No – azt mondja – még ilyen bolond embereket nem láttam, hanem most elindulok, addig megyek, mig három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek lyányát, ha az Isten is ugy akarja.

Elindult a legény, azokat ott hagyta a pinczében, hogy sirjanak mig nekik tetszik. Ment aztán mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, a ki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni; közelebb megy hozzá, megszólitja:

– Hát kend atyafi mit csinál avval a dióval?

– Én bizony nagy munkában vagyok, már fél esztendő óta mindég hányom ezt a diót, de sehogy se’ tudom felhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek 300 forintot, a ki valami módon felszállitaná.