A királyfi, az alma és az aranyhal

Olvasási idő: 4 Perc Volt egy királynak három fia. Házasulandó volt mind a három, elindultak hát együtt feleséget keresni.

Ahogy mentek, mendegéltek, egy erdőben rájuk esteledett. Azon gondolkodtak, hol tudnának megaludni éjszaka, mikor egy kunyhóra leltek. Nagyon öreg asszony lakott benne. Kelletlenül fogadta őket, de ahogy kezdtek szépen beszélni hozzá, még vacsorát is készített nekik: hamuban sült pogácsát. Aztán helyet készített nekik éjszakára, hogy majd reggel megmutatja, merre menjenek tovább. A segítsége nélkül úgysem jutnak ki ebből az erdőből.

Ugyan milyen erdő lehet ez?! Kezdtek rosszat sejteni a királyfiak, nem is tudtak aludni egész éjjel, de reggel csak megették a pogácsát megint, s megköszönték az útbaigazítást.

Mindhárman kaptak egy-egy aranyalmát is. Lelkükre kötötte az öregasszony, hogy sehol máshol meg ne vágják, csak víz mellett, de hogy miért, nem mondta meg.

Átaljutottak rendesen az erdőn, mentek tovább, s mind azon gondolkodtak, mi lehet az almában. Szólt is a legidősebb:

– Nem hiszek én az efféle beszédnek, babonaság! Megvágom az almát!

De a középső kérlelte nagyon:

– Ne tedd, nehogy elveszítsük az utat! Előbb-utóbb lelünk vizet, s felvághatod.

Mentek, így beszélgettek hármasban, s megint egy erdőig jutottak. Akkora volt, hogy kikerülni nem lehetett. Jól benn jártak, mikor megették a maradék pogácsát, s úgy megszomjaztak rá, hogy hárman háromfelé kezdtek vizet keresni.

A legkisebbnek volt legtöbb esze.

– Nem lehet, hogy hárman háromfelé induljunk, s elveszítsük egymást!

Együtt kell maradnunk!

De mielőtt bármit tehetett volna, a legidősebb kettévágta az almáját.

Abban a percben egy gyönyörű szép királykisasszony ugrott ki belőle, és így kiáltott:

– Adj vizet, mert szomjan halok!

Bánta már a királyfi, hogy ilyet tett. Nem tudott segíteni rajta, meghalt a szép királykisasszony. Eltemették, s szomorúan mentek tovább.

Fáradtak voltak, álmosak, a legöregebb vissza akart fordulni, de a középső sem bírta tovább, kettévágta az almát. Ugyanúgy járt, ahogy a másik, így hát ők elköszöntek az öccsüktől, visszafordultak, az meg ment tovább. Sajnálta a testvéreit, s eközben alig vette észre a patakot. Leült melléje, felvágta az almát, de aki kiugrott belőle, az volt ám a szépséges királylány!

– Adj vizet, mert szomjan halok! – kérte a királyfit.

Meg is itatta első szóra, s nézte, nem győzött betelni a látásával.

– Hát most mitévők legyünk, gyönyörűm, hogy vigyelek magammal?

Amennyit nékünk menni kell hazáig, azt te ki nem bírod! Csak van itt valahol valami város, hintót veszek, s azon viszlek haza. Addig itt ez a nagy lombos fa, felültetlek rá. Le ne jöjj, akárki hív, míg érted nem jövök!

Hamarosan talált is egy várost, a legszebb hintót vásárolta meg, s robogott vele a patakhoz.

De baj esett, mert amíg odajárt, egy cigányasszonyt vitt arra az útja. Lehajolt inni, s a patakban meglátta a királykisasszonyt. Előbb azt hitte, magát látja, s elkezdett csodálkozni, hogy milyen gyönyörű. De hamar rájött, hogy valaki mást lát. No, gondolta, akkor lecsalja onnét, s ő ül fel a helyébe. Sikerült is, amit akart, lecsalta, kikérdezte, és a patakba lökte.

Csakhogy a királylány nem fulladt a vízbe, aranyhal lett belőle. A gonosz meg fenn ült a fán, várta a hintót a királyfival.